„Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény,
Van, hogy elveszítesz mindent, mégis élj a holnapért!
Sose búcsúzz el, mert az éjszaka véget ér,
Újra eljön majd a hajnal, van, ki vár, hogy visszatérj!”

(Homonyik Sándor)

 

 

 

 

 

Tárlatnyitók követték a székelyhídi múzeumban rendezvénysorozatunk megnyitóját. A korábbi évekhez hasonlóan most is számtalan alkotó mutatta be műveit a nagyérdeműnek. Kerekes Zsuzsa különleges grafikái és képei, Csórján Melitta csodavilága és Czirják Enikő csipkecsodái mind csak emelték az esemény színvonalát.

 

 

De mégis mintha valami szomorúság ült volna meg az ünnepi mosolygó arcokon. Egy ismerős arc, hang mintha hiányzott volna a sorokból. Igen, idén sajnos Kerekes Géza képzőművész, tanár, vadász (és meg hosszasan sorolhatnánk a számtalan színt egy ezerarcú ember palettájáról), már nem vehetett részt a megnyitókon. Ő csak égi palettája mellől figyelve nézett le ránk, kicsit huncutan és néha pironkodva a sok dícsérő szó hallatán.

 

 

A Kerekes Géza-emlékkiállítás keretbe vonta a többi tárlatot is. Az idei évet az ő emlékének szentelték és kis búcsúszertartás keretében emlékeztek meg rá képeivel körbezárva családtagjai, barátai, kollégái, ismerősei és a többi egybegyűltek. A búcsúszertartást Hevesi Zoltán magyar szakos tanár szavalata nyitotta, aki Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeményével megidézte azt a végtelen egyszerűséget és alázatot, amellyel mindannyiunk tanár ura adózott a természetnek. Ezután Gonda Zoltán festőművész egyszerű baráti szavai és Balla Dóra gitárjátéka és énekei tették szívfacsaróan őszintévé. Mindenkiben megfogalmazódott a gondolat, hogy ezt a kiállítást és anyagot nem szabad megbontani és egybentartva kell megteremteni a megfelelő kerteket a továbbvitelére, megőrzésére és értékesítésére.

 

 

Bevallom, az énekek és versek mellett nekem mégis a legszebb egy lopva elkapott beszélgetés volt, amit a képek előtt járva-kelve fülhegyezve halottam meg. Egy néni épp arról beszélt a barátainak, hogy mennyi életöröm volt még nagybetegen is „tanár úrban”. Elmondta, hogy feltette a szokásos kérdést a hogylétéről érdeklődve és várta a fájó választ; egy hatalmas mosolyt kapott ajándékba. Azt mondta neki, hogy az élet csodaszép, és ezt bizonyítandó felemelt egy kavicsot az útról, melyen ezer színben tört meg az őszi napsugár.

 

 

Én azt kívánom, hogy ezzel az életörömmel és egyszerűséggel közelítenünk ezekhez a képekhez, melyekben mindenhová elrejtett önmagából egy aprócsak darabot, amelyek felfedezésre várnak.

 

Ványa Blanka