Gyermekek, szülők, iskolák és helyzetek

Végez a gyermek. Az iskolával. A nyolcadik osztályt fejezi be vagy éppenséggel a tizenkettőt. A ballagással, bankettel adódó kiadások megviselik a családi bugyellárist. Csinos, cicomás ruhát és a hozzá való drága kellékeket is meg kell vásárolni, sminkre, fodrászra is költeni kell. Emellett a tanároknak is dukál némi csecsebecse vagy annál értékesebb ajándék. A minimálbérből élő többségnek igen nagy fejtörést okoz mindez, gyakran áruba kell bocsátani a góré tartalmát, a sivító hízónak való is piacra kerül, ha már a módosabb szomszédtól röstelkednek kölcsönkérni. Akinek pedig nincs kertje, gazdasága és nincstelenségét is leplezni kívánja, az inkább a pénzintézetekhez fordul kölcsönért, aztán a hajcihő kiadásait egy egész éven át törlesztheti.

A továbbtanulás további traumát teremt a családban. Vannak, akik már rég eldöntötték, uram bocsáss, megpecsételték a jobb „érvényesülés” jegyében csemetéik sorsát: román nyelven taníttatják gyermekeiket. Aztán meg lehet panaszkodni kisebbségi, nyelvi jogainktól való megfosztottságra. Mert sok esetben épp az efféle szülők boldogulnak nehezen az állam nyelvén a kórházakban, közhivatalokban.

Aki mégis eddig kitartott az anyanyelvi okítás, nevelés göröngyös útján, most újabb kihívás elé kerül. Helyben, szülővárosában tanuljon tovább a gyermek, vagy adják inkább távoli, nagynevű iskolába, netán Magyarországra küldjék okosodni. Mert ez utóbbi aztán igazán a sikk! Szülők, édesanyák csacsognak egymással arról, hogy X meg Y gyermeke is Debrecenben tanul. Ilyenkor aztán elvakítja őket az irigység, a kivagyiság, a racionalitás pedig elinal. Az, hogy a gyermeknek milyenek a képességei, már másodlagos kérdés, az sem számít, hogy esetleg a helyi iskola statisztikai mutatói sem alantasabbak egyes nagyvárosiakénál. Több ikszes életem során jó pár olyan esettel találkoztam már, amikor a tehetős szülő messze küldte az amúgy ügyes gyermekét tanulni, de a szülői felügyelet hiánya meg is hozta a maga „hasznát”: kiégett, frusztrált emberré lett a zsenike. Persze ez sem általánosítható, ahogyan az sem lehet mérőzsinór, hogy vidéki iskolákban tanulva semmire sem viheti a gyermek. Távol álljon tőlem a személyes melldöngetés, sokkal inkább a helyi tanintézetek védelmében mondom, hogy a hasonló helyen végzett lányaim mindegyike megállta a helyét, tovább tanultak.

A szülők lokálpatriotizmusra való győzködése mellett azért említsük meg azt a szégyenletes tényt is, amit egyes pedagógusok, osztályfőnökök, iskolaigazgatók elkövetnek. A fél kezemen nem tudnám megszámolni az olyan álságosan viselkedőket, akik miközben helyben maradásra, az iskola iránti hűségről győzködik a diákokat és a szülőket, addig sajátjaikat más tanintézetekbe viszik el. Jellemző ez Érmellék-szerte.

Ez utóbbi tapasztalat fényében nagyot kell nyelnem ahhoz, hogy a frissen végzett gyermekemet a helyi iskolába írassam be. De mégis megteszem, hisz neki, nekik itt van a helyük, az érdemtelenül ott lévők pedig szedjék inkább a sátorfájuk.

 


Írta: D. Mészáros Elek