Csokalyi megemlékezés Trianon 90. évfordulójáról

„Elérkezett az a nap, amikor kimondhatjuk, hogy fájnak a történtek, de ha már kimondhatjuk, hogy fáj, akkor már kevésbé fájnak!” – így adott hálát Csokaly közössége június 6-án, a trianoni diktátum megkötésének 90. évfordulójára emlékezve. (Mint ismeretes, a magyar Országgyűlés közelmúltban elfogadott határozatában június 4-ét, az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.) Az ünnepi megemlékezések az érmelléki kis falu két templomában, a református és a görög katolikus templomban kezdődtek, ahol egyidőben Mátyás Árpád helyi református lelkipásztor és Erdődi Endre görög katolikus tisztelendő hirdetett igét.

 

 

Az ünnepség az istentisztelet, illetve a szentmise után az 1914-18-as világháborúban elesett csokalyi hősök emlékére a református templom kertjében 1940-ben felállított emlékmű előtt folytatódott.
Csuka József székelyhídi alpolgármester (képünkön) beszédében a korabeli budapesti sajtót idézte: „1920. június 4-én a budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben a tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat, a kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt édes gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert.”

 

 

 

 

 

Az elöljárót követően a két gyülekezet lelkésze szólt az ünneplő közösséghez. Erdődi Endre a Jelenések könyvéből kiemelt idézet köré szőtte az üzenetét, melynek mondanivalója az Istentől megáldott jövő reménysége, az emlékezés fontossága, és az Úristen megújító törekvése iránti engedelem elfogadása volt. Mátyás Árpád ünnepi beszédében a templomban elhangzott prédikáció egyes gondolataira utalt, melyek szerint „… a jövőt építeni kell, nem rombolni, felélni. Segítségül kell hívni az Urat, nem visszabántani azt, aki minket bántott!” Visszaemlékezett azokra az évekre, amikor még bokrok takarták azt az emlékművet, melyen ma magyar zászló lobog, azokra az évekre, amikor nem volt szabad fájdalmat vallani, amikor nem volt szabad beszélni a magyar nemzet fájdalmáról. „Ma kimondhatjuk – és kimondjuk -, hogy fáj, és akkor már kevésbé fáj!”
Ezt a fájdalmat idézte Csomaközi Dájánka tanuló, aki Tábori Piroska Üzenet Erdélyből című versét szavalta, valamint Erdei Mihály János, akinek előadásában József Attila Nem, nem, soha! című verse hangzott el az emlékműre kitűzött, lobogó piros-fehér-zöld zászlók alatt. Ezután a tisztelet és megbecsülés koszorúit helyezte a a 101/2. gépesített vegyiharcszázad katonáiként elesett 64 honvéd emlékét őrző emlékműnél Csuka József alpolgármester mellett a RMDSZ csokalyi szervezete, a görög katolikus egyház, a Pro Csokaly Egyesület, a Fényes Elek Általános Iskola képviselői, valamint számos helyi lakos.  A megemlékezés nemzeti imánk, a Himnusz éneklésével zárult.

 

 

Fekete Evetke