Tóth-Gardó Gertrúd székelyhídi mozgásterapeuta segít a betegeknek kihozni magukból a legjobbat

Mindig mosolygós, vidám, nagyon segítőkész és végtelenül szerény. Véleményem szerint arra született, hogy segítsen az embereknek, gyógyítson, amit az életútja is teljes mértékben igazol. Ő Tóth-Gardó Gertrúd, mozgásterapeuta, aki a telefont is mindig mosolyogva veszi fel, hisz a szeretet, a vidámság a vonalon túlra is elér.

– Milyen érzések kötnek gyerekkorodhoz?

– Csupa jó érzéssel tudok csak a gyerekkoromra gondolni. Olyan szeretetteljes családban nőttem fel, amely annyi mindent hozzáadott az életemhez, hogy igazából mindenben, ami velem történik, vissza tudok nyúlni a gyerekkoromhoz. Négy évvel nagyobb fiútestvérem volt, akire igazán felnéztem és akivel nem volt külön szobánk. Édesapám igazi családfenntartóként azt mondta, hogy egy édesanyának otthon, a gyerekeivel van a helye. Édesanyámnak, a tökéletes anyukának mindig volt ideje arra, hogy meghallgasson bennünket és minden kívánságunkat leste – persze nem anyagi értelemben véve –, a lelkünkkel, érzéseinkkel foglalkozott igazán. Visszagondolva a gyerekéveimre én semmit sem csinálnék másképp, mint ahogyan történt, minden úgy volt jó, ahogy volt.

– Kisgyerekként volt-e valamilyen válaszod, a „mi leszel, ha nagy leszel?” klasszikus felnőtt kérdésre?

– Nagyon sokáig nem voltak konkrét terveim a jövőmmel kapcsolatban, de most három kép is előbukkan az emlékezetemből. Az egyik a testvéremhez kötődik, aki mindig azt mondta nekem, hogy „te leszel majd az orvos, én meg a sofőröd”. A másik édesanyámhoz kötődik, aki egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve nagyon beteges volt, így igen hamar megtanultam, hogyan tudok neki segíteni, ha elájulna. Mikor pedig már olvasni is tudtam, szinte kívülről megtanultam az összes gyógyszere összetevőit és használati útmutatóját. A harmadik képen kisgyerekként látom magam, amint a beteg kiscsibéket, próbálom újraéleszteni, tornáztatni, majd pedig ott lenni mellettük, segíteni nekik, hogy könnyebb legyen elmenniük ebből a világból. Mindezek azt erősítik, hogy valahol mindig bennem rejtőzött a terézanyaság.

– Mikor találtál rá a neked szánt útra?

– Székelyhídon jártam ki az iskoláim és itt is tettem le az érettségi vizsgát. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert én még egy olyan erős tanári kart fogtam ki – Wilhelm Sándor, Bordás házaspár, Hegyessy Viktor és sokan mások –, akik mind igazi nagybetűs Tanárok voltak.

Egész későn, talán tizenegyedikes licista koromban jöttem rá, hogy engem nagyon vonz és végtelenül szeretem az anatómiát. Emellett a másik nagy szerelem a torna volt, amely kiskoromtól kezdve az életem részévé vált, sportkörre, versenyekre jártunk Viki bácsival. Az érettségi vizsga letétele után tudtam, hogy hiába vonz annyira a tornatanári szak, sajnos túl magasak az elvárások és a román nyelvvizsga egy olyan kemény szűrő volt a magyar ajkú diákoknak, amelyet nagy valószínűséggel nem tudnak megugrani. Így gyógytornász szakra jelentkeztem Nagyváradra, ahová bár szintén szükséges a román vizsga, de az anatómiatudásomban nagyon biztos voltam. Második próbálkozásra fel is vettek, 1995-ben kezdtem el az egyetemet és 1999-ben fejeztem be a tanulmányaim. Végül is így mindkét szerelmem, a torna és az anatómia is egy helyre került.

– Mit hozott magával a nagybetűs élet?

– Az egyetem befejezése után édesanyám rám bízott egy hatalmas titkot, amit addig senkinek sem árult el, még a családban sem. Kiderült, hogy súlyos oxigénhiánnyal, többszörösen rám csavarodott köldökzsinórral születtem és az orvosok azt jósolták neki, hogy nemigen lesz belőlem soha egészséges ember. De ő hatalmas anyai szeretettel csak várt, vigyázta minden léptem, óvott és hatalmas öröm és visszaigazolás volt neki, mikor a gyógyítás szakmáját választottam. Ezért ezt az alkalmat látta a legmegfelelőbbnek, hogy megossza velem a csodákat nem mellőző nagy titkát, ami igazolja azt, amiben mindig is hittem, hogy nincsenek véletlenek senki életében, minden okkal történik velünk. 

– Hogyan kezdődött, alakult a szakmai életed?

– Igen változatosan, sokfelé, sok helyen megfordultam és mindenhol tanultam valamit. Az első években, a szakmámon kívül, nevelőként dolgoztam a nagykágyai szociális otthonban, majd 2003-tól gyógytornászként alkalmaztak ugyanitt. Hamarosan éreztem, hogy benne ragadok egy szerepben, mert ilyen helyen, az ember egy idő után már nem tud továbbfejlődni, plafonálódik a szakmájában. Ekkor keresett meg véletlenszerűen egyik volt egyetemi tanárom egy lehetőséggel, amit rövid habozás után el is fogadtam. Tudtam, hogy ez csak ideiglenes állás, hisz az egyik szülési szabadságon lévő kolléganőmet helyettesítettem, de akkor ez volt a legjobb döntés, hogy fejlődhessek. A nagyváradi Május 1. fürdőn dolgoztam a rehabilitációs részlegen gyerekekkel az ország minden részéből. Kemény évek voltak, mégis rengeteget tanultam időközben. Napi 17–22 gyerekkel foglalkoztam, akik húszpercenként váltották egymást, hajnalban keltem és későn értem haza, mégis nagyon szerettem, életem meghatározó része volt ez is.

Ezután 2007-től a gyerekvédelemben helyezkedtem el,
több gyerekrehabilitációs központban tevékenykedtem, egy évig Nagy­ká­gyán igazgatói tiszt­séget is betöltöttem egy felnőtt központban, míg végül Érmi­hályfalván helyezkedtem el koordinátorként a felnőtt-rehabilitációs központban, magánpraxisban pedig gyógytornászként tevékenykedem.

– A nagyváradi Május 1. fürdőn töltött időszakban újabb váratlan lehetőség került az utadba…

– Igen, időközben részt vehettem egy kétéves továbbképzésen, amit német oktatók tartottak Nagyszebenben a Vojta-terápiáról és elmondhatom, hogy talán erre a diplomámra vagyok a legbüszkébb az összes közül. Szinte annyi tudással gazdagodtam ezalatt a két év alatt, mint az egyetem négy éve alatt. Olyan fantasztikus perspektívából mutatták be a rehabilitációt, amellyel addig még sehol sem találkoztam. A legelső Vojta-terapeuták egyike voltam Romániában, és akkoriban még nagy ellenállásba ütközött ez a fajta gyógymód a szakma részéről. De a jó dolgok mindig visszaigazolást nyernek, azóta a kollégáim szinte 90%-a alkalmazza ezeket a módszereket a betegei gyógyítása során.

– Mi a szakmád legjobb oldala?

– A legjobb nyilvánvalóan az, mikor segíteni tudok. Amikor például ki tudok szedni egy agyvérzéses beteget az ágyból, vissza tudom adni az emberi mivoltát, normális életminőséget. Ez természetesen a gyerekek esetében is igaz, mert bár hosszú az út, de sikerül nagy lépéseket tennünk a fejlődésben.

Persze mindezekhez hozzá kell azt is tenni, úgy tartom, hogy soha nem én gyógyítom meg a betegeim, csak segítek nekik kihozni magukból a legjobbat, mert a gyógyulás bennük van, végső soron ők gyógyítják meg saját magukat. Véleményem szerint attól válsz igazán jó szakemberré, ha ki tudod hozni a legjobbat az emberekből.

– Mi a munkád legnehezebb része, hogyan lehet erre nőként, édesanyaként felkészülni?

– Nagyon nehéz elvonatkoztatni, de muszáj. Rengetegféle betegséggel találkozom a mindennapokban. Vannak neurológiás, poszttraumás (balesetek, törések, ficamok), reumás és pediátriás (gyerekgyógyászati) eseteim, melyek lehetnek kevésbé, de akár nagyon súlyosak is.

A legfontosabb, hogy tényszerű tudjon maradni az ember. Nem látok a jövőbe, nem tudok senkinek sem nagy ígéreteket tenni, azonban sok apró kicsi lépést tudok mutatni, amivel el tudunk indulni az úton.

Az orvosok sokszor nem veszik kellőképpen komolyan a szakmájukat, holott egy gyereknél a Vojta-módszerekkel már egynaposan nagyon sok mindent ki lehet szűrni és a gyerekek nagy százaléka küzd kisebb-nagyobb gerincproblémákkal, melyek nagy részét a kisgyerekkorukra vagy a születésükig vissza lehet vezetni.

Nagyon nehéz a szülőknek is. Főként az édesanyáknak, akik sokszor nagyon magukra maradnak a beteg gyerekükkel, és nekik is nagy szükségük lenne támogatásra, szeretetre, amit a családban nem mindig kapnak meg. Így nagyon sokszor egy kicsit pszichológus is vagyok, aki meghallgatja őket, hisz a gyerekekhez mindig az édesanyán keresztül vezet az út.

Mint anya, mint ember, minden nap hálát kell adnunk, azért amink van, hisz a legfontosabb az egészségünk, ami nem magától értetődő, ma még van, de holnap akár el is veszíthetjük.

– Van-e olyan idézet, amely a legjobban jellemzi az életed?

– Igen, van egy kedvenc Leonardo Da Vinci-idézetem, amiben minden benne van, amit az életről gondolok: „Minden élet forrása a mozgás.” Hisz a mozgás maga az élet.


Írta: Ványa Blanka