„A gondviselés, ami oda terelt”

Adakozó lelkű Nagyfalusi Éva, a Gyermek Jézus Otthon új vezetője

Magyarországon született, Nyugat-Európában is tanult, marketingkarriert épített, aztán lelki kincsek után eredt, így a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kötelékeiben találta meg helyét Nagyfalusi Éva, aki augusztus óta vezeti Székelyhídon az alapítvány Gyermek Jézus-otthonát. A vele készült sorok betekintést engednek Csaba testvér mindennapjaiba, de a saját nemes tulajdonságaiba is.

–Hol dolgoztál, hol éltél azelőtt hogy az alapítványhoz kerültél volna?

–Magyarországi vagyok, ott születtem, az egész családom magyarországi, semmi erdélyi kötődésünk nincsen igazából, Csongrád megyei vagyok. Csanádpalotáról származom, ugye van egy új határátkelő, most ahogy az új autópálya átmegy, az pont a mi kis városunk mellett halad el. Középiskolába Szegeden jártam, de utána Budapesten jártam a közgazdasági egyetemre, akkor voltam külföldön is, Németországban és Svájcban is, és utána Pesten kezdtem dolgozni. Ott tíz évet dolgoztam marketingesként és utána költöztem Dévára. Tehát most Székelyhídra Déváról érkeztem, de tágabb értelemben mindenképp azt gondolom, hogy Budapestről érkeztem.

–Hogyan döntötted el, hogy ott­hagyod az úgymond civil életet és ennek a szolgálatnak szánod a további életed?

–Körülbelül öt éve dolgoztam, és nagyon szépen haladtam a karrieremben, kezdtem egyre többet keresni, akkor láttam, hogy ezt belátható időn belül abba is hagyhatnám, tehát tudnék annyi pénzt gyűjteni, hogy lakást vásárolok, megtakarítást tudnék még gyűjteni, és végül is mást is csinálhatnék az életben. Akkor elkezdtem ezen gondol­kodni, hogy mi lenne, ami annyira érdekelne, hogy újból nulláról kezdeném. Így jöttek végül is a gyerekek, vagy hogy a szegényeket segíteni, illetve akár egy fejlődő országba elmenni, akár Ázsiába. Tehát egy csomó ötlet volt, és szépen kialakult, de ugye tíz évig dolgoztam, vagyis nem egyik napról a másikra lett, és kitűztem, hogyha ez a tíz év eltelik, akkor megpróbálok váltani, és ez így is történt.

–Miért Csaba testvérhez váltottál? Hiszen volt egy csomó más lehetőség is a világban.

–Nem is tudom, valahogy a gondviselés, ami oda terelt.

–Hogyan találkoztál az alapítvánnyal?

–Csaba testvér nagyon ismert Magyarországon, főleg keresztény körökben. Sokat hallottam az alapítványról. Amúgy nem nagyon ismertem, egyszer voltam Déván, kb. félórára. Tehát nem tudtam pontosan, hová megyek. Ez lehet, jó is volt, mert ha láttam volna, hogy ez ho­gyan zajlik, lehet nem is mertem volna nekiindulni. Így nagy elszántsággal végül nekiindultam, hogy akkor megpróbálom hosszú távon csinálni, mert hát egy nagy multinacionális cégnél sem egyszerű, ott is nagyon sok nehézség van. Vagy maga a közgazdasági egyetem is egy jó gyakorlópálya kitartásból, úgyhogy ezt végül is mind hoztam magammal.

–Mióta vagy az alapítványnál?

–Ez a kilencedik évem, tehát nyolc iskolai év már eltelt, mert Déván töltöttem nyolc egész évet, és akkor most kezdem a kilencedik iskolai évet.

–Milyen történetet tudnál meg­osz­tani Csaba testvérrel?

–Rengetem történetem van, ezekből írtam ugye egy regényt is. Sokat utaztunk Németországba, mert előtte éltem ott, és jól beszélek németül, ezért német támogatókkal foglalkoztam és kísértem ezeken az útjain. Láttam, mit jelent ennyi támogatót meglátogatni: elindultunk az első nap, elmentünk az első támogatóhoz, és nyilván nagy szeretettel fogadtak, elbeszélgettünk különböző dolgokról, vagy mondjuk volt mise. De aznap mentünk a másodikhoz, a harmadikhoz, még egy mise, és ez így megy napokon keresztül. Amikor már az ötödik, hatodik napnál voltunk, már én is kívülről fújtam, már nem is kellett fordítani, meg arról beszéltünk, ami foglalkoztatta Csaba testvért. Akkor már kezdtem azt érezni, hogy ez mennyire fárasztó és kimerítő. Ezt Csaba testvér soha nem mondja nekünk, ő amikor megjelenik, ugye akkor sugárzik, mindenkit átölel, mintha arra várt volna, hogy most pont velem találkozzon, miközben lehet hogy aznap én már a hetedik vagy nyolcadik ember vagyok, akivel találkozik. Ő erre nem panaszkodik, de ez egy nagyon fárasztó élet lehet, arról nem beszélve, hogy minden este más ágyban aludni, szüntelen bőröndben. Neki a tér és az idő mintha egy végtelen fogalom lenne, ezt számomra nagyon érdekes látni, abszolút nem jelent neki határt. Egyik nap Csíksomlyón vagyunk, másik nap Budapesten, harmadik nap már Münchenben, negyedik nap megint Csíksomlyón. Ez így egy hétköznapi ember számára…

–Hogy kaptad a hírt, hogy neked Székelyhídra kell jönni, és itt kell majd ezt a gyönyörűséges házat vezetni?

–Egy évvel ezelőtt beszéltük, hogy befejezem azt az iskolai évet Déván, és utána új feladatot kezdenék el. De volt egy székelyföldi ház, ahova kerestek házvezetőt, és igazából oda indultam volna. Pünkösdkor el is mentünk megnézni azt a házat, és útközben mondta Csaba testvér, hogy lenne egy másik gyerekotthon, ahol még sürgetőbb lenne egy új vezető odaérkezése. Miután én előtte mondtam neki, hogy nekem teljesen mindegy, hogy hova megyek, akár Székelyföldre, de szívesen maradok Déván is. Akkor mondta, mi lenne, ha ide, a határ mellé jönnék? De addigra én már jobban Székely­földben gondolkoztam, és örültem is hogy olyan szép helyre kerülök, ugye fenyőfák meg hegyek. Akkor az első pillanatban egy picit csalódás volt, de aztán arra gondoltam, hogy ez sokkal közelebb van Magyarországhoz, a szüleimhez is, illetve hogy maga ez a kastély milyen szép, nagy, gyönyörű élettér, és nem is olyan baj, hogy még nem kell 400 km-t utazgatnom Székelyföldre, tovább ott nagyon hideg is van. Az is nagyon tetszik itt is, hogy csupa magyarok között vagyok.

–Hogyan fogadtak a gyerekek, a fiatalok és a házbeli lakók?

–Azt érzem, ők már nagyon vártak, és azt azért nem szeretnénk letagadni, hogy az utóbbi időben nagyon sok nehézség volt ebben a házban. Azért is jöttem ide, hogy ezeket rendbe hozzuk, hogy sokkal hatékonyabban működjön az egész. Így a gyerekek is először ezt kérdezték egyáltalán, hogy hívnak engem, hogy szólítsanak vagy meddig maradok? Ezen pár nap múlva túljutottunk és–ahogy Csaba testvér is mondja, a gyerekek azok gyerekek, Déván és Székelyhídon is –nagyon hasonlóak a gyerekek. Úgyhogy előtte én már nyolc évig 24 órában gyerekekkel éltem együtt, nekem is a neveket kell csak megtanulnom, hogy kit hogyan szólítsak, és pár nap után nagyon flottul ment. Ahogy átölelnek nagy szeretettel, itt az is érdekes, hogy itt vannak pici kis háromévesek, Déván ott az én családomban nem voltak ilyen kicsik, nyilván ők nagyon ragaszkodók. Déván a legkisebbik ötéves volt. Öt és húsz év közötti csupa fiú család volt. Többnyire iskolásokkal foglalkoztam, az az egy ötévesem, ovisom volt. Itt sokkal több kisebb gyerek van. Déván nem foglalkoztam egyáltalán napközivel például.

Nemrég megjelent könyvében a dévai otthonban töltött évek történeteit osztja meg Nagyfalusi Éva

–Melyek a tervek a székelyhídi otthonnal kapcsolatban?

–Vannak a rövid távú céljaink, most elindult az iskola, itt szépen hatékonyan kell menjenek a dolgok, leosztjuk a feladatokat, rendbe tartjuk a környezetünket. Nagyon nagy udvarunk van, nagyon nagy szobáink vannak… most rövid távon erre koncentrálunk. Utána nyakunkon az advent, gyakorlatilag a karácsony, az lesz a következő nagy feladatunk, amikor nyilván nagyobb érdeklődés van az adományozók részéről is, hogy meglátogassanak minket, vagy a gyerekekhez eljuttassák az ajándékaikat. Azt is fontos feladatomnak tartom, hogy itt a Jóisten nagyon gazdagon ellát minket Székelyhídon, miután ennyire közel vagyunk Magyarországhoz, hogy ami nekünk fölösleges, azt továbbjuttassuk rászorulóknak. Ezek egyrészt a székelyföldi gyerekotthonaink, tehát itt egy logisztikai feladat is van, de vannak a környéken is napközik, mint Érmihályfalván, Diószegen, nekik is szeretnénk továbbjuttatni. Illetve az itt, Székely­hídon élő szegény családoknak. Ilyennel Déván is foglalkoztam, ez nekem mindig nagy örömet okozott, hogyha van fölöslegünk, akkor tényleg ne tároljuk a raktárainkban, hanem annak juttassuk el, aki azt tudja használni.

Rupárcsics Judit Csilla