Pollák Józsi bácsi felidézi az édesapja drámáját a második világháborúban

1945 után a gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. Sőt az idősebb emberek még a mai napig is félnek valamilyen retorziótól. Pollák Józsi bácsival beszélgetek, aki évtizedek óta most beszél először arról a szomorú dologról, ami az apjával történt ezelőtt 65 évvel. Ezt ugyan ő nem élte át, de mégis „jelen volt” az eseményeken.

„Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy ki kell hantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk a halott katonák emléke. Látom, olvasom a neveket – mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövő lehetősége. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni.

Pozsony Margit néni mesél a II. világháború érmelléki történéseiről

Visszaemlékezni a múltra annyit jelent, hogy egy kicsit mélyebbre engedni azt a gyökeret, amelyik foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy az utánunk jövő nemzedék itt ragadjon. Pozsony Margitka néni gyermekként élte meg a világháború viszontagságos időszakát. A vele folytatott beszélgetésből sok mindenre fény derül, sok elhallgatott igazságra, sok megpróbáltatásra. De mindennek ellenére olyan megbocsátó és megbékélt, nyugodt arccal meséli a megpróbáltatásokat, mintha azt üzenné: „megbocsátani a legjobb dolog a világon”. A napjainkban 76. életévét taposó idős hölgy másik nekünk szóló üzenetét Goethe örökérvényű idézetével lehet leginkább kifejezni: „a legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk, gyökerek és szárnyak”.