Pollák Józsi bácsi felidézi az édesapja drámáját a második világháborúban

1945 után a gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. Sőt az idősebb emberek még a mai napig is félnek valamilyen retorziótól. Pollák Józsi bácsival beszélgetek, aki évtizedek óta most beszél először arról a szomorú dologról, ami az apjával történt ezelőtt 65 évvel. Ezt ugyan ő nem élte át, de mégis „jelen volt” az eseményeken.

„Azt hiszem, ahogy Nagy Imrét és vértanú társait újra kihantoltuk és eltemettük, nekünk az egész második világháborús korszakot ugyanígy ki kell hantolnunk és újra eltemetnünk. Ezt követeli tőlünk a halott katonák emléke. Látom, olvasom a neveket – mindegyik egy-egy elpusztult család és elpusztult jövő lehetősége. Ennél a névsornál fájdalmasabb olvasmányt lehetetlen elképzelni.

 

 

De a megrendülés mellett úgy is kell olvasnunk ezt a névsort, mint figyelmeztető parancsolatot. Mert ha egy nép képtelen tisztán emlékezni, képtelen gondolkodni is. Nem tudja meg soha, mi történt meg vele, és összemoódik benne a hamis áldozat és az igazi áldozat értéke, a tragédia és a balszerencse.(…) Sajnos az elmúlt hatvan év tömérdek emléket engedett jóvátehetetlenül elpusztulni. (…) Mert más a történelmi igazság, mint az, ahogy az ember végigéli és végigszenvea történelmet. A történelmi esszékből és tanulmányokból kimaradnak az idegrendszer katasztrófái, kimarad a gyilkosok hideg tekintete.
(Csoóri Sándor, História, 1992., 9. szám)

 

 

 

– Beszéljen az előzményekről, hadd ismerjük meg az édesapját közelebbről.

 

 

– Az én apám mihályfalvi születésű és nagyon ügyes kis fürge kölyök volt. Egy alkalommal, amikor apám olyan 7–8 éves lehetett, arra jártak ilyen cirkuszi mutatványosok. Odaszegődött hozzájuk és járt velük nagyon sok országba, megtanult több nyelven beszélni és kitanult három mesterséget is (szabó, villanyszerelő, sofőr). Mikor hazajött, megismerkedett az anyámmal,  egy rövid udvarlás után megkérte a kezét és összeházasodtak.

 

 

– Miután össze házasodtak hol laktak, hogy éltek?

 

 

– Székelyhídon laktak a temető utcájában, ott kezdték az életet. Apám sokmindennel foglalkozott, de mint szabómester kereste a kenyerét. Volt egy kis rádiója és azon hallgatták mindég a híreket, volt, mikor sokan odagyűltek a ház elé és várták a háború híreit. Mikor megtudta, hogy jönnek az oroszok, mondta az anyámnak, hogy nem lesz baj, mert tud oroszul, és majd ő fog tudni beszélni az orosz katonákkal.

 

 

 

 

 

– De hogyan következhetett be az apja tragédiája?

 

 

– Lakott az utcában egy Zádori nevezetű ember, aki nagyon haragudott az apámra. De az is lehet, hogy csak irigy volt rá. Valahogy az orosz katonák ennek az embernek a pincéjébe betelepedtek, hát persze hogy inni. S ez a Zádori pedig azt mondta az orosz katonáknak – mert ő is tudott oroszul –, hogy az én apám spion (kém). Aztán se szó, se beszéd, jött két orosz katona, és kirángatták az apámat a házból az anyám mellől. Hiába cibálta az anyám, nem akarta elengedni az apámat. Kivitték a kerten a temetőbe és szabályosan kivégezték, egy sorozatot engedtek bele, és az anyám elmondása szerint a teste középen kétfelé vált és ott hagyták. Senki nem tudta, hogy mi lett vele, mikor megtalálták, a test már bomlásnak volt indulva. Beletették a koporsóba, és egy nagyon rövid kis szertartással eltemették.

 

 

– Ön nem élte át ezt a borzalmat, de mégis „jelen” volt…

 

 

– Mindennek a tetejébe ugyanekkor az anyám velem volt állapotos. Három hónap múlva megszülettem én, most képzeljék el, szegény anyám mit élhetett át abba az időben. Így hatvanöt éves fejjel is nagyon jó érzés visszagondolni arra, mennyire várta az apám, hogy megszülessek. Mindig mondta az anyámnak, hogy neki fia lesz, hogy mit is fog ő nekem megtanítani és hogy milyen sok helyre el fog engem vinni.

 

 

Nehéz szívvel és könnyes szemmel emlékezik vissza Józsi bácsi mindenre, amit ugyan csak az édesanya, a nagymama, a nagybácsik meséltek el neki, de valahol ezt az egész borzalmat ő is megélte. Ha lehetne, megkérdezné attól Zádori nevezetű embertől hogy MIÉRT? És még hány család mesélhetné el a saját tragédiáját, csak le kellene hozzájuk hajolni és megkérdezni. Ezúton szeretném tisztelettel megköszönni mindenkinek, aki elmondta saját TÖRTÉNETÉT, átélve újra azokat a tragédiákat, újra elsiratni-megsiratni a közeli hozzátartozókat.
Részünkről minden tisztelet az övék.

 

Ér hangja