A háború hatéves szemmel

Pozsony Margit néni mesél a II. világháború érmelléki történéseiről

Visszaemlékezni a múltra annyit jelent, hogy egy kicsit mélyebbre engedni azt a gyökeret, amelyik foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy az utánunk jövő nemzedék itt ragadjon. Pozsony Margitka néni gyermekként élte meg a világháború viszontagságos időszakát. A vele folytatott beszélgetésből sok mindenre fény derül, sok elhallgatott igazságra, sok megpróbáltatásra. De mindennek ellenére olyan megbocsátó és megbékélt, nyugodt arccal meséli a megpróbáltatásokat, mintha azt üzenné: „megbocsátani a legjobb dolog a világon”. A napjainkban 76. életévét taposó idős hölgy másik nekünk szóló üzenetét Goethe örökérvényű idézetével lehet leginkább kifejezni: „a legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk, gyökerek és szárnyak”.

– Ön alig hatéves volt, amikor elkezdődött a II. világháború…

– Érolasziban születtem 1934-ben, a szüleim is itt éltek, igaz édesapám Székelyhídról került ide, én itt élek a családommal, és soha meg nem fordult meg a fejemben, hogy én innen elköltözzek.

– Gyermekként mi az első emléke a háborúról?

– Az első? Mikor hallottam apuékat beszélgetni arról, hogy háború lesz, erre tisztán emlékszem, egy vasárnap este volt. Másnap reggel, hétfőn, arra ébredtem fel, hogy kinyitották a kaput és jöttek be az emberek csomaggal, párnával, s mentek le hozzánk a pincébe, ahova körülbelül százötven ember fért be. Ugyanis akkor reggel már a székelyhídi Vecserről átlőttek ide a dombra Gógány Feri bácsiék ágyúval. Akkor még nem tudtam, hogy mi is ez a zűrzavar, de pár óra leforgása alatt rájöttem, hogy mi is az a háború valójában. Az emberek pedig tudták, hogy menekülni kell és előtte megmérték, hogy a pincén öt méter föld van és az lesz a legalkalmasabb hely búvóhelynek, a földre térdig érő szalmát szórtak és mindenkinek meg volt az a minimális kis szűk helye, ahol biztonságban érezhette magát úgy ahogy. Volt egy nagynénénk, aki Nagyváradról menekült ide, mert már akkor Váradot szétbombázták, és ő is itt húzta meg magát. Arra is emlékszem, hogy apuék levágtak egy disznót, és a sózóba eltették, majd jöttek a katonák, vágták, vitték. Én mint gyermek, ezt mind láttam. Amikor lementünk a pincébe, magammal vittem, ami nekem akkor a legdrágább volt: a táskámat meg egy kicsi asztalt, rajta pár kis füzettel és könyvvel. Egy este lejött egy szovjet tisztféle, és leborogatta a kis dolgaimat. Én felkaptam belőle, amennyit tudtam, és édesanyámmal együtt szaladtunk kifelé a pincéből, ahogy csak tudtunk. De akkor a tiszt kizavart mindenkit a pincéből. Sötét este volt, hideg őszi éjszaka, mindenki menekült, amerre tudott, volt, aki Szentmiklós felé ment, mert azt mondták, hogy ott már nincsenek oroszok, volt, aki a nádasba, mert nem volt már idő hova behúzódni máshova. Majd másik nap sikerült elbújtassanak az istállópadláson, amit felraktak szénával és ott vészeltük át az egész ostromot többedmagammal.

– Az ostromkor mi történt?

– Négy német katona tartotta hat napig Olaszit az oroszok ellen. Két német katona itt volt befészkelve a mi udvarunkon, mi csak a fegyverropogást hallottuk, majd láttuk rengeteg katonát meghalva.

– Nem tetszett látni vagy hallani, hogy hova temették őket?

– Előbb azt mondták, meg láttam is, hogy ide temették el az olaszi temetőbe, de mikor a helyzet elcsendesedett, hallottuk, hogy jött egy parancs, az összes katonát kiásták és bevitték Székelyhídra. Oda temették el őket, ahol most a turulmadár van felállítva. Én ezt hallottam, de látni nem láttam. Mikor a halott katonákat szedték össze, és megpróbálták méltósággal eltemetni, valami megdöbbentő, hogy mit láttak az emberek. A szentjobbi katolikus templomban voltak azok a szép zászlók, amivel jártak búcsúba annak idején, ezek a zászlók voltak összecibálva és a csizmába kapcának, feltekerve a lábukra. Ezek voltak az oroszok.

– A lakosok közt volt olyan, akinek valami bántódása esett?

– Hallottam még egy olyan történetet is, hogy az Újsoron lakott egy Szűcs nevezetű család, valahonnan úgy kellett elmenekülniük, gyerekük nem volt. Az orosz átvonulás alatt azokat lelőtték, s ráadásul a feleség ágyban fekvő beteg volt. Borzalom, hogy mi volt itt. Stubemberg grófnak volt itt egy tanyája, oda nagyon sokan bemenekültek, és menekülés közbe aknára léptek, fel is robbant egy ember, akit úgy hívtak, hogy Cseh Imre bácsi. Érdekes volt, mert kimaradt a katonaságból valamilyen ok miatt, és az Úristen csak azt akarta hogy ne meneküljön meg, és aztán a két gyermek félárván nőtt fel, egyedül nevelte fel az anyjuk.

– Emlékszik Ön, meddig tartott ez a bevonulás-kivonulás?

– Ez tartott úgy egy hónapig, de én úgy hallottam a szüleimtől, hogy akik már utolsóknak jöttek, már csak a ruha volt rajtuk orosz, valójában ilyen rablók-útonállók voltak. Amikor elcsendesedett a helyzet, édesapám kiment a szőlőbe, és a pajtában egy lovat talált oda beszorulva, fogta a lovat, hazahozta a nővéremnek, akinek a férje a fronton volt.

– A nővére férje hazajött?

– Igen, hazajött, negyvennyolc kilósan az orosz hadifogságból. Alig ismertük meg, egy borzalmas, földig érő köpenyben érkezett meg, és egyedül a kutyája ismerte meg. Sokat mesélt az ott megélt borzalmakról, nem is nagyon szeretett róla beszélni. De mondta, hogy mikor halálra éhezve találtak fagyos cukorrépát, jóllaktak belőle. Olyan WC-jük volt, hogy egy négyszegletes gödör, azon át egy deszka a középen, akinek volt annyi ereje, hogy elvégezte a dolgát, jó, aki meg nem, beleesett és sohasem vették ki. A háború után egy kis idő eltelt és azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén, de tévedtünk, mert az igazi neheze még csak ezután következett.

Ér hangja