Hornung Ferencz székelyhídi honvéd lányai emlékeznek vissza szovjet hadifogságban meghalt apjukra
A második világháborúban 1943 januárjában a szovjet hadsereg áttörte a Don-kanyarban a magyar harcvonalat, és a 200 ezer fős honvédseregből több mint 120 ezren estek el. Azt, hogy Székelyhídon hány áldozata volt világtörténelem legpusztítóbb háborújának, hányan voltak, akik az orosz hadifogságból és lágerekből soha nem tértek haza, a mai napig pontosan nem lehet vagy nem is akarták tudni. Az átkos kommunista rendszerben nem igazán lehetett beszélni róla, a félelem terrorja hatalmas volt. Ez annyira berögződött az emberekbe, hogy az a generáció az 1989-es a fordulat után a mai napig sem tudta levetkőzni. A háborút vagy hadifogságot megjárt katonáknak vagy civileknek, akik túlélték a poklot, egy élet nem volt elég ahhoz, hogy feledtesse velük az ott megélt borzalmakat. Azoknak pedig, akik ott nyugosznak a végtelen orosz erdőkben egy jeltelen sírban vagy csak szél hordta rájuk a földet, adjuk meg nekik az emlékezés tiszteletét!

Pozsony Máriával és Pastiu Margittal a második világháború után hadifogságban elhunyt katona édesapjukról, Hornung Ferencz honvédről, valamint az 1944-es szovjet betörésről beszélgettünk.

– Mikor kezdődött a család kálváriája?

-Marika néni: 1943. április 11-én, mert húsvét első napja Márk napjára esett, húsvét akkor azt mondták, hogy a világ jajt kiált, ,,ha húsvét esik Márk napjára, nagy veszély jön a világra”, és jött is a II. világháború. Ezt anyósoméktól és az öregektől hallottam, most április 11-e fehérvasárnapra esett, ugyanis húsvét után egy héttel fehérvasárnap van.

– Már húsvét vasárnapján nem volt itthon az édesapjuk?

-Margit néni: Akkor ment el, két hétig Margittán volt, édesanyám akkor is vitt szentelt sonkát neki, és onnan vitték őket tovább vonattal, itt ment keresztül a vonat, de mi nem találkoztunk vele, én akkor tízéves voltam, a testvérem nyolcéves.

– Attól kezdve mikor behívták és elment, nem volt itthon egyszer sem?

-Margit néni: 1944 áprilisában, akinek volt két gyereke, hazaengedték, akkor itthon volt két-három hónapot, pontosan nem emlékszem rá… majd szeptemberben kellett volna bemenjen, és sokan mondták neki, hogy ne menjen, vissza hanem bujdosson el, mert háború lesz. De ő csak elment, vitték őket Oroszországba. Celldömölkön az állomáson találkozott Balog János erdésszel, aki akkor egy nagy tisztnek volt a pucerje. Azt mondta: Feri bácsi, hazamegyünk, tessék velünk jönni, de édesapánk azt mondta, hogy minket hazafele visznek, de bizony nem haza. Oroszországba vitték őket a háborúba. Egy plébános kihajított egy lapot, apu írta rá, hogy itt megyünk keresztül Celldömölkön.

– Akkor tudták meg ők, hogy Oroszországba viszik el őket?

-Marika néni: Nem tudták, azt hitték, hogy hazafele viszik őket, vagonokban szállították őket. Korbisevbe vitték egy lágerbe, onnan írta a levelet, anyu azt írta: sok krumplit vessetek, mert akkor nem éheztek, ugyanis nagyon kiéheztették őket. Szekeres Sanyi bácsi, mikor hazajött, sokszor mondta, hogy csak abból a jó krumplis moslékból, amit a disznónak adnak, abból laknának jól.

– Az édesapjukat 1944 őszén vitték el. Azt tudják, meddig volt fogságban?

-Margit néni: Pontosan nem tudjuk, meddig volt fogságban… Hornung Ferencz honvéd F587 ez volt a tábori postacíme.

– Az oroszok bevonulása 1944. október 16-án reggel hogyan is zajlott?

-Marika néni: Ide legelőször nyolc autóval jöttek be, mivel nagy volt a porta. Mindenkit kizavartak, sorba álltak a katonák, anyu mondta, hogy olvassuk meg, hogy mennyien vannak. Ötvenvalahányan voltak. El kellett menjünk innen, az egész házba bejöttek, lefoglaltak mindent, bejártak. Még volt két bornyúnk, azt levágták, a disznót is levágták, mi meg ott voltunk a pincébe. Őrület, amit csináltak, őrület.

 

– Addig amíg itt tanyáztak, nem is tetszett ide jönni?

-Margit néni: Nem, nem… a szomszédban nagy pince volt, és mind ott voltunk, de nemcsak mi, hanem a szomszédok is. Amit itthagytak az oroszok, és nem vittek el, jöttek a Petriek, akik napszámosai voltak az orosznak, de ide hajtották őket, hogy vigyék el a muníciót. Anyu meg nénje elmentek gyalog Margittára Orbánékhoz, és ő elment velük, ahova mentek. Egy asszony volt, akinek akkorára már az ura meghalt – ez októberben volt, és majd télen januárban mentek el pontosan nem tudom. Mondták, hogy ezek a Petriek fosztottak ki mindent, de nem csak nálunk, hanem nagyon sok mindenkinél, és azt mondja az asszony, mikor kijött, hogy esküszik katolikus hitére és a szívére tette a kezét, hogy az ő ura a világon semmit nem vitt el. Anyu meg meglátta az asszonyon az  apu egy öltönyének a mellényét. Anyunak volt egy kötője, amivel akkoriban az asszonyok jártak a piacra. Anyu odament az asszonyhoz, és azt mondta neki: hallja, hát ez a mellény honnan van magának? Mert ez az én uramé volt, ez meg az én kötőm volt! Az asszony habozott, odakerült 12 literes fazék, ki volt szapulva a kender, csak szőni kellett, hoztak olyat is haza, amit innen elvittek, akkor nekünk Váradon vettek egy szép kis kabátot, szőrmést mind a kettőnknek, jöttek a gyerekek kifele az iskolából, megvárták a gyermekeket, levetkőztették az utcán, mert a Mari kabátját is meg az enyémet is akkor hazahozták. Akkor nem olyan világ volt, mint most hogy mostan fel sem venné valaki, hogyha levennék a másikról. Volt egy damasztabrosz, a nagynéném tudott varrni, megfestették, és Marinak is varrt egy ruhát és nekem is, és abba jártunk.

– Nem maradt semmijük?

-Marika néni: Nem maradt semmi, a párnát és a dunyhát oda a csepegőbe kihasították és a tollat kiborították… ilyen dolgok voltak. Itt az udvaron volt egy korlát, ahol disznók voltak, oda volt állítva az ágyú, innen lőttek a kert fele, akkor lőtték össze a templomtornyot is. Mikor az oroszok már elvonultak, nem maradt itt semmi.

– Aztán haza tetszettek költözni. Akkor még ráadásul a Stunbenberg gróf családtagja is itt lakott.

-Marika néni: Igen itt lakott a Lizi meg Teréz, Manaloti Elemérnek hivták az urát, aki százados volt, és úgy emlékszem vissza, nem sok mindenük volt. Valami kis bútort hoztak ide, fehér konyhabútorszerűséget, de nem tudtak főzni, anyu hányszor adott nekik vitt be nekik ennivalót… Teréz meg ott lakott, ahol most Bende néniék, az is grófi ház volt, és még akkor mondták, hogy miért nem tudták visszaadni azt, ahol Karmazsin lakott, ahol az erdészet van most, az is a grófé volt….

– Mennyi ideig lakott itt Lizi a férjével?

-Marika néni: Nyolc hónapig, és emlékszem rá Lizi nem tudott olyan jól magyarul, és azt mondta Lizi, úgy emlékszem rá, hogy ,,emlékszel rá, mikor mi itten hintóval meg lóháton mentünk fel a József majorba?” Hát én nem emlékszem rá, csak arra emlékszem, hogy itt mondta, hogy ,,akkor még nem gondoltam volna, hogy nálatok fogok lakni”. Volt két lovuk, elkerültek oda, ahol Bendéék laktak, volt egy szín, ott a két kis ló, az egyik Gazsi volt, a másik Zsiga, azokkal hordta a vizet a cséplőgéphez a százados úr, beletette a puliszkát a tarisznyába, az volt a gróf úr vejének az ennivalója.

– Tetszettek kapni az apjuktól többször tábori postával levelet?

-Marika néni: Igen kaptunk, de olyat, hogy vissza kellett küldeni. Összehajtós volt, és akkor az egyik részén meg volt írva, és a másik részét vissza kellett küldeni. Amikor a legutolsót küldte 1947 januárjában, az már úgy volt írva, hogy reszketett a keze, látszott, hogy apu nagyon beteg, és többet aztán nem írt, februárban meghalt… Azt mondta Szekeres Sanyi bácsi, hogy pokrócba tették, és elvitték…
-Margit néni: Mikor hazajött Szekeres Sanyi bácsi, azt mondta anyunak (mert együtt voltak katonák Csíkszeredában, itt is együtt voltak, meg a fronton is, mikor írta ezeket a leveleket 1943-ban, együtt voltak a fogságban), hogy Mariska, beletették egy pokrócba és elvitték egy kórházba. Mert, azt mondta, hogy mikor összegyűlt 20-30 halott, kiástak egy nagy gödröt, belehajították őket, és mésszel lelocsolták… Mintha most is hallanám szegény Sanyi bácsit…..
Ej, de sokszor megsirattam, Istenem, mikor ez is, az is hazajött. Garánné mondta, hogy jött egy nagy katona köpenybe, a kutya megismerte, és azt mondták, ki jött ide ez a koldus, aztán az apjuk volt, mikor bement… Mink ezt nem értük el…