Balogh Anikó (1985–2012) református diakónus, közösségszervező emlékére

 

2003-ig a Székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum diákja, majd ezután a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hallgatója volt református didaktikai teológia-szociális munkás szakon. Az egyetemi évek során 2006-ban a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ösztöndíjas hallgatója. Tanulmányai végeztével, 2007-től életét, tudását és minden szeretetét a gyerekeknek szenteli. Ebben az évben Hegyközszentmiklós és Érköbölkút falvakban református vallástanári állást vállal. Diákjaival minden egyházi és nemzeti ünnepre műsort készít. 2010-ben református diakónus lesz.

 

 

Az Érmelléki Egyházmegyében 156 családot látogat (fogyatékosok, betegek, nagycsaládok). Kenyeret, ruhát visz, karácsonyra élelmiszercsomagokat készít, a betegeket több száz kilométeres távokra kíséri orvosi vizsgálatokra, műtétekre. 2011-ben Palczert Judittal baba-mama kört alapít Székelyhídon. Ebben az évben a megszervezi a nagycsaládosok és fogyatékosok találkozóját is.

 

„Van csillag, mely fennen azért ragyog,
hogy csillogtassa az alázatot.
És van csillag, amely a Messze Úr
nevét azzal ünnepli, hogy lehull.”
(Horváth Imre: Csillagok)

 

 

Emléke a barátok lelkében

 

Rövid életút, hatalmas életpálya. Balogh Anikó sokunk számára példaképpé vált azzal a hatalmas szeretettel, életigenléssel, segítőkészséggel, mellyel mindenki felé fordulni tudott. Betegsége, a kereszt, melyet az Úr rászabott, nem törte meg, hanem lélekben megerősítette. Sokaknak segített és reményt adott egy reményvesztett világban. Mécsesként világított Isten útjain. Kollégája, Isten másik úttörője, Árus László Csongor hegyközszentmiklósi református lelkipásztor így emlékszik rá:

 

 

„Lassan tolulnak fel az emlékek a mosolygós, mégis sokszor oly komoly lányról, akit még 2004-ben ismertem meg az Arany János Kollégium bentlakójaként. Talán nem volt kurzus, amire ne ment volna el, nem volt bibliaóra, amire ne jött volna el. Ha ünnepséget szerveztünk, lehetett rá számítani, szép szavalatával mindig emelte az ünnep fényét. Azután közelebb megismertem. Kicsit különváltak útjaink, majd 2008 őszén újra találkoztunk. Örömmel nyugtáztam, hogy ő lett új szolgálati helyemen, Hegyközszentmiklóson a helyettes vallástanár, a nővére meg zene szakos tanárként dolgozott ugyanitt. Csodás munkatársra leltem benne. A gyermekek az iskolában csak úgy itták a szavait, rajongásig szerették, ha ünnepséget szervezett, sosem kellett vadássza az előadókat, az õ betlehemesére, anyák-napi ünnepélyére, reformációi megemlékezésére mindig volt önkéntes bőven (…), mert nem béresként foglalkozott a gyermekekkel, hanem szívvel-lélekkel tanította őket imádkozni, énekelni és szavalni. 2010-ben új küldetést kapott, ő lett az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány diakónusa, mindenese. Pályázatot írt, jótékonysági esteket szervezett, adományokat gyűjtött, hogy a nála is elesettebbeket, a szegényeket, az időseket és sokgyermekes családokat segítse. (…) Pedig a még diákkorában diagnosztizált halálos kór ekkor már javában dolgozott a szervezetében. (…) Néha úgy tűnt, hogy siker koronázza orvosai erőfeszítéseit. Aztán újra és újra erőt vett rajta a szörnyű kór. Ő pedig újra és újra felvette a harcot. Nem adta fel. Vigyázott és imádkozott, ahogy a Mesterétől tanulta, s a lélek ugyan kész volt, de a test erőtelen. (…) Miközben ezeket a sorokat írom, a harang újra érte szól. Az igaz barátért, a bölcs tanárért, a jóságos szeretetmunkásért, hitünk hőséért, a családtagért. Egy közös barátunk így írt ma nekem róla: »Anikóval egy kicsi szentet vesztettünk el, életével példát mutatott számunkra. Hiányozni fog nekünk.« Valóban példa volt: hitben, kitartásban és bátorságban. Szobája falán még most is ott a felirat: »Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned.« Rövid ittléte nem marad nyomtalanul, az életünket jó irányba befolyásolta, mert a Bibliát nemcsak ismerte, hanem kereste és cselekedte is a Mennyei Atya akaratát. Egy évfolyamtársa ezt írta az üzenőfalára: »Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják…« ő már látja.”
Halála mindenkit megrendített úgy szűkebb, mint tágabb környezetében. Mégis, a megemlékezéseket olvasva mosolyt csal az arcunkra az a lelki tisztaság, mellyel rendelkezett. Mindenki a közös boldog pillanatokra, nevetésekre emlékszik, s valóban szinte nincs is olyan fénykép róla, melyen ne egy hatalmas mosolyt küldene a világnak. Az élete ezer mosoly története, úgy az ő, mint mások arcán. Halála nagy veszteség, s mégis milyen jó inkább arra gondolnunk, hogy mekkora nyereség az, hogy köztünk lehetett és munkálkodhatott.
Barátnője, Mészáros Ildikó, akinek lelkében sokakhoz hasonlóan mély nyomot rótt Anikó ittléte, így ír róla:

 

 

„Kolléga, barát és ami a legfontosabb, lelki társ volt. Körülbelül 14 éve annak, hogy megismertem Ancsát abban a közösségben, melynek évekig mindketten oszlopos tagjai voltunk, a székelyhídi Ifjúsági Keresztyén Egyesületben (IKE). Ez volt az a hely, mely meghatározta rövid földi életét és szelídlelkűsége, kedvessége, alázatos magatartása már akkor megmutatkozott. Megnyerve a közösség bizalmát, éveken keresztül az IKE elnökeként tevékenykedett. Az itt elvetett mag gyümölcsözővé vált egész életében, Istentől kapott talentumaival bölcsen sáfárkodott Isten dicsőségére. Egész személyiségével, lényével betöltötte a krisztusi küldetést: fény volt és világított, só volt és megízesítette barátai, ismerősei, egész környezete életét. Hálás vagyok Istennek, hogy megajándékozott azzal a csodálatos kegyelemmel, hogy a barátja lehettem ennyi éven keresztül, és hálás vagyok a sok törődésért, amit barátként nyújtott. Sok barátja nevében elmondhatom, hogy betegsége által is bennünket épített, sokunk szemében példaképpé vált az ő hite, ereje, kitartása, türelme. Még betegségében is ő volt a lelki gondozó, Isten csodálatos eszközként használta: »Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére« (Példabeszédek 17,17). Ancsa ilyen igaz barát volt, egy csodálatos ember, akire mindig felnéztem, aki példakép lett a számomra, hitharcos, aki végigjárta hittel és bátran a számára rendelt megpróbáltatásokat, és győztesen tért meg élete Urához. Távozásával mély nyomot hagyott maga után, de emléke örökké élni fog.”

 

 

Lelke tovább él a baba-mama körben


Úttörő volt. A 2011-ben alapított baba-mama körrel új színt vitt a székelyhídi mindennapok szürkeségébe, örömöt és új lehetőségeket sok kisgyerekes család életébe. Bár neki sajnos nem adatott meg a gyerekáldás öröme, mégis úgy szeretett minden gyereket, mintha a sajátjai volnának. Lelke a gyereki szeretetben és tiszta örömben él tovább.
A baba-mama kör társalapítója, Palczert Judit így emlékezik reá:

 

 

„Ha Anikóra gondolok, kétféle érzés váltogatja egymást a lelkemben: vagy az üresség és a fájdalom vagy egy érzékeny, mély, iránta érzett szeretet. Haj, nagyon hiányzik! Nemcsak nekem, a lányoknak is. Nehéz visszazökkeni a régi hangulatba. Azt hiszem, hogy soha nem is lesz ugyanolyan a baba-mama kör, mint amilyen vele volt. A derűje, a nyugalma, a türelme, a szeretete, a határozottsága, a magabiztossága, az erős akarata és szilárd hite ott volt velünk. Egy gyertyalángban még most is ott van… Talán a hiánya köt össze minket, és persze az is, hogy egymást is szeretjük, tiszteljük, egymásban megbízunk. Egy közösségi hálózatépítő programban ismertük meg egymást közelebbről. Én egy debreceni gyermekvédelmi alapítványt képviseltem, ő pedig az Érmelléki Református Diakóniai Alapítványt. Mindenféle együttműködési lehetőség felmerült köztünk, többek között egy baba-mama csoport gondolata is, ahol az anyukák egymást gyermekruhák csereberéjével segítik és beszélgetnek. Amikor gyesen voltam, már tervezgettem ilyet. Egy őszi vasárnapon a templomból kifelé jövet megkérdezte tőlem Anikó, hogy volna-e kedvem egy baba-mama kört beindítani vele. Arra készültünk, hogy meg kell győznünk az anyukákat a csoportosulás hasznosságáról, de tévedtünk. A kismamáknak, anyukáknak ezer kérdésük és igényük volt, amit csak rendszerezni kellett, és programba kellett szervezni.
2011. október 28-án találkozott először a csapat. 2012 októberének végén az első születésnapunkat készültünk megünnepelni, de nem tartottuk meg, mert meg akartuk várni, míg Anikó is velünk lehet. 30-án hazaengedték őt. Meglepetéspartit készült szervezni nekünk 3-ára, szombatra. Ajándékcsészéket akart csináltatni a baba-mama csoportnak, mert nem voltak csészéink, amiből teázhattunk volna régi szokásunk szerint, de roszszabbul lett, és vissza kellett mennie a kórházba. November 1-jén, csütörtökön végleg elment. A múlt héten Mikulásünnepséget rendeztünk. Egyszer csak megjelent az Anikó anyukája egy nagy dobozzal a kezében, és elhozta nekünk a csészéket. Anikó képe van rajta. Közöttünk van…”
Összeállította: Ványa Blanka