Nagykágyán október 23-án ünnepélyes keretek között kopjafát állítottak a református templomkertben 1956 szellemiségének és a világégések helyi áldozatainak adózva. Így emlékeztek meg az I. és II. világháborúban elesett hősökről és a század egyik legjelentősebb politikai forradalmáról, amikor a magyar nép szabadságának kivívása érdekében erejét meghaladó feladatra vállalkozott.

Az ünnepi istentiszteleten Bán Alpár nagykágyai tiszteletes hirdette az igét, prédikációjában párhuzamot vonva a világégések és 1956 hőseinek áldozata és az Úr Jézus Krisztus értünk tett áldozata között.„Fogságban lenni és szabadnak lenni. Harcolni, veszíteni és győzni. Küzdeni a szeretet evangéliumával és boldognak lenni – ezt jelenti a szabadság. Egy örökös küzdelmet a jövendő nemzedékeiért” – mondta. Noha Bán Alpár tiszteletes még csak egy éve vezeti a falu gyülekezetét, a most felállított kopjafa gondolata már évekkel ezelőtt megfogalmazódott, hisz a világégésekben odaveszett áldozatok holttestei nem kerültek haza a szülőföldbe, gyermekeik, feleségeik, unokáik nem volt hova vigyenek egy szál virágot, nem volt hol emlékezzenek. Az október 23-i ünnepnapon megvalósult az utódok akarata, a kopjafa tövében az eddig felkutatott nagykágyai hősi halottak neveit tartalmazó tábla immár örök emlékhelyként szolgál.

Az istentiszteleten közreműködött a nagykágyai iskola kórusa, amely Balla Frigyes vallástanár és Karancsi Béla igazgató segítségével két énekkel színesítette az ünnepet.

A kopjafa avatóünnepségén elsőként Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez. Hangsúlyozta, hogy a történelem egy nagy lecke, melyből tanulni kell. A hibákat, melyeket a történelem megkövetelt tőlünk, egy új helyzetben ne kelljen meghoznunk.

Beszédében emlékezett azokra az ősökre, akik a századfordulón születtek, és így az első világháborút fiatalként élhették meg, látva azt, hogy miként szakítják szét az országot. Aztán egy rövid fellélegzés után a második világháborúban megint visszatért a sok áldozatot követelő csapás. Ezt követően, amikor már szinte elviselhetetlen volt a nyomás, amikor az ötvenes években mindenkitől mindent elvettek, földet, egyházat, intézményeket, önazonosságot pusztítottak, akkor is meg kellett maradni. Milyen fiatalkoruk, milyen életük volt ezeknek az ősöknek? S, ha a vesztes oldalak jutottak is osztályrészül, akkor is ki kellett tartani és egy szebb jövőért tenni.

„Ma egy olyan század kezdetén vagyunk, amikor építkezhetünk. Amikor megtapasztalhatjuk azt, hogy forradalom nélkül, egymásba kapaszkodva, egymás mellé állva hogyan tudunk előrébb jutni. Bízom benne, hogy őseink szabadságvágyának méltó utódai vagyunk” – zárta beszédét a képviselő. Béres Csaba, Székelyhíd polgármestere gyermekként nagyapjától gyakran érdeklődött a világháború eseményeiről. Saját, személyes érzéseit és érzelmeit közölte a jelenlévőkkel akkor, amikor egy nagyapjától tanult katonanótát adott elő a frissen felavatott kopjafa árnyékában.

A rendezvény záróakkordjaként Szabó Ödön képviselő, Székelyhíd város vezetősége, valamint a nagykágyai református egyház gondnokai, Fodor Károly és Szűcs József koszorúkkal, a jelenlévők pedig virágokkal adóztak a hősök emléke előtt, majd felcsendültek a Himnusz dallamai.

A történelem viharaiban a világégések, a szabadságharcok magyar nemzetről és egyénjeinek életeiről döntöttek. Volt akinek e döntés keserves börtönéveket, emigrációt, vagy az életet jelentette. Kinek így, kinek úgy, de hatalmas része volt abban, hogy ma egy szabad, demokratikus anyaországot tudhatunk magunkénak.

„És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.«”
Márai Sándor: Mennyből az angyal


Írta: Fekete Katalin