Lépteim megnyújtom, nem nézek se jobbra, se balra, csak megyek. Fizikai valómat megelőzve gondolatban már otthon teszek-veszek, pedig fáradt vagyok, húzós napok állnak mögöttem, alig várom, hogy hazaérjek. Mindnyájan így vagyunk ezzel, lótunk-futunk, tesszük a dolgunk és mindig találunk valami várni-valót.

Várjuk a gyermeket az iskolából. Várjuk, a szombatot. Várjuk a nagy őt. Várjuk a vakációt. Várjuk a jó időt. Vágyakozva várjuk a szerelmet, s várjuk a Karácsonyt, a szeretet ünnepét, Jézus születését. Ezen várakozásunknak időben nagyon pontosan körülhatárolt keretei vannak, december 25-e előtti negyedik vasárnap kezdődik, és négy hétig tart: advent.

A múltban a keresztények negyven napig szigorú böjttel és minden hajnalban szentmisével készültek az eljövetelre, Jézus visszajövetelére. Reménykedve vártak: „Most biztosan eljön!” Mi gyertyát gyújtunk az adventi koszorún, minden vasárnap egyet, hipp-hopp, már itt is nyakunkon a Karácsony, amit kicsi gyermekeink várva várnak, mert az angyal vagy a Télapó ajándékot hoz. Mosolyogva olvasom varázsviláguk tisztaságából fakadó válaszukat a kérdésre, hogy számukra mit jelent karácsony: „A napkeleti bölcsek aranyat, tömjént és mirhát vittek a kisbabának. Semmilyen igazi ajándékot nem kapott, nagyon sajnálom őt.” Vagy: „a három király ajándékot vitt a kis Jézusnak karácsonykor. Szerintem jobban örült volna egy fakardnak.”

Mi, felnőttek tudjuk, hogy karácsonykor „az Ige testté lett” (János evangéliuma 1,14). Évszázadok óta meséljük gyermekeinknek a napkeleti bölcsek történetét, innen az ajándékozás szokása. A háromkirályok meglátják a betlehemi csillagot, „és mikor meglátták (…) igen nagy örömmel örvendezének” (Máté evangéliuma 2,10), és elindulnak irányába.
Ez évben november 27-e advent első vasárnapja, az a nap, amikor elindulunk csodát látni. Adventi koszorúnk ott díszeleg az asztalon, első gyertyájának fénye világít. Fenyőágakból fonott. Igazi öröm gyermekeinknek, amikor velük együtt készítjük el. Kell hozzá kis kézügyesség, kreativitás, pár fenyőág, négy gyertya, pár toboz és száraz termés.
Az első adventi koszorút állítólag egy evangélikus lelkész készítette, valamikor a XIX. század derekán. 28 gyertya volt rajta, a négy fehér a vasárnapokat a többi, piros színű, a hétköznapokat jelképezte. Mindennap eggyel több gyertyát gyújtottak meg, karácsonykor mind a 28 világított. Ezen a ponton ér öszsze a régi kelta Yule ünnep a keresztény Karácsonnyal. A kör bezárul (’yule’ jelentése kör) és a tovább forgó idő kerekén újra diadalmaskodik a fény.

Koszorúnk második gyertyáját idén Szent Borbála napján, december 4-én gyújtjuk meg. Ezen a napon a nőknek tilos munkát végezni, nem szabad fonni, szőni még söprögetni sem, nehogy kisöpörjék a szerencsét a házból. Gyermekeink már kérdezik, mikor jön a Mikulás, és kíváncsian várják, mit találnak az ablakba kitett, gondosan kisuvikszolt bakancsban, csizmában.

Koszorúnk harmadik gyertyája is lángra kap december 11-én, ezüstvasárnap. Ma már nem faragunk Luca széket, de ha egy lány arra kíváncsi, ki lesz a férje, Luca napján (december 13-án) főzhet tizenkét gombócot, mindegyikbe egy-egy fiúnevet rejtve. Amelyik gombóc legelőször jön a víz színére, abban lesz a jövendőbelije neve.
Aranyvasárnap december 18-a, az adventi koszorúnk teljes pompájában fénylik. Ha ügyesek vagyunk – s miért ne lennénk azok? – a szekrény mélyén ott lapulnak a gondosan becsomagolt ajándékok. Már csak egy kicsit kell várnunk és megtörténik a csoda. Minden évben, újra és újra felcsendül a Csendes éj, körülöttünk szeretteink, szívünk megtelik hálával, haza értünk.

Míg végig járjuk ezt a négy hetes utat, adventtől karácsonyig, sokszor úgy mint Kosztolányi Dezső embere, aki „… futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált”. Próbáljunk néha megállni. Próbáljunk időt szánni arra, hogy gyermekszemmel rácsodálkozzunk e színes fonálra. Próbáljuk úgy végigjárni ezt az utat, mint a bibliai bölcsek: örömmel.

Áldott adventet mindenkinek.
R. J. Cs.