Gondolatok a borverseny után

Véget ért a jubileumi, 25. székely­hídi borverseny. Még arra is figyeltek a (kiváló munkát végző) szervezők, hogy meghívják a negyedszázaddal ezelőtti első borverseny szervezőit – Vasadi József agrármérnök és Gavrucza Tibor tiszteletes mellett engem is –, sőt még egy igényes kivitelezésű, névre szóló bronz emlékplakettet is akasztottak a nyakunkba. Hát mit mondjak, nagyon jól esett.

Büszke vagyok arra, hogy az egész Érmelléken mi voltunk az elsők, akik elindítottuk ezt a nemes versengést, de arról sem tudok, hogy ’89 után akár egyetlen partiumi település is megelőzött volna bennünket. Örömömre szolgál, hogy az elmúlt hosszú időszakban nem merült ki az érdeklődés, egyetlen évben sem maradt el, folya­matosan megrendezték a versenyt.

Örülök annak is, hogy ma már alig van olyan érmelléki település, ahol ne rendeznének hasonló megmérettetést. Elkeserít viszont az a tény, hogy mára már alig akad szőlőültetvény a székely­hídi szőlőhegyen, egymás után vágják ki a gazdák a tőkéket, s jobb esetben is nagykultúrás parcellák váltják fel a szőlőskerteket. Roha­mosan szaporodik az üres pincék száma a településre oly jellemző pince­utcákban. A hajdan neveze­tességnek számító Cser­völgy ket­tős pincesora, s köztük a szőlőmaggal „kikövezett” széles út a kollekti­vizálás áldozata lett, ledózerolták, a mára kiürült pincéknek viszont már nem kell ilyen drasztikus „beavatkozás”, beomlanak azok majd maguktól is.

Az idén benevezett mintákat igazán hozzáértő, igényes zsűri bírálta el. Ennek elnöke dr. Balla Géza nemzetközi hírű Arad-hegy­aljai borász, egyetemi tanár volt, tagjai ifj. Csávossy György, Kis Zoltán, a helyi színeket képviselő Pakó István, Szoboszlai Hilda és Szoboszlai Csaba. A szervezők a bíráló bizottság tagjait is emlékplakettel tisztelték meg. A bírálatok végeztével a zsűrielnök elemezte a tapasztalatokat. Rámutatott arra, hogy a beküldött minőségi borminták között bizony aránylag sok volt a hibás termék: hordóízű, illathibás és főleg túlkénezett borok kerültek kizárásra. Így a beérkezett 186 borminta közül csak kettő nyert nagyarany-, 35 arany-, 49 ezüst- és 49 bronzminősítést. Az oklevelek mellett az ezüst- és aranyérmes borokat serleggel, a bronzérmeseket pedig emlék­éremmel jutalmazták a szervezők.

Balla Géza kitért arra is, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen a kis tételben elő­állított, különböző minőségű borok értéke­sítése. Ennek orvoslására azt java­solta, szövetkezzenek a szőlőtermelők és közösen dolgozzák fel a külön­böző szőlőfajtákat, így nagyobb tételben egységes minőségű termékeket tudnának fel­ajánlani a borkereskedőknek. De, kérdezem én, mi lenne akkor a borversenyekkel?

Ifj. Csávossy György nagy sikerű verses összeállításban mutatta be azt a rengeteg munkát, törődést, ami a szőlőtermelőre hárul, míg a borászati alapanyag végre a pincébe kerül, és hogy ezzel távolról sincs ám vége a megpróbáltatásoknak, folytatódik az emberpróbáló erőfeszítés, ami addig tart, míg a bor végre a bíráló bizottság elé nem kerül. Erről jutott eszembe, hogy az első borversenyen volt olyan „versenyző”, aki Franciaországból hozott palackos borokat töltött át flakonba, és ezzel akart díjakat nyerni, de szeren­csére hamar kiderült a turpisság. Ma már ilyen talán nem történik meg, de felütötte a fejét egy érdekes jelenség: szüret idején a bortermelő nem a saját maga termelte szőlőt dolgozza fel, mert ilyen valószínűleg nincs is neki, hanem idegen borvidékeken vásárol fel nagyobb mennyiségű szőlőt, és ebből készít „érmelléki” bort. Így aztán benevezhet a versenyre, megmenekülve ezzel a versben is felemlített rengeteg munkától, amivel az alapanyag megtermelése jár. Ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerül bennem. Az első: vajon nem lehetséges-e, hogy ez az egyik oka a hazai szőlőterületek roha­mos csökkenésének? A másik pedig, hogy etikus-e a kétféle eredetű borok egymással versenyeztetése, azonos elbírálása?

A szervezők fáradságot nem kímélő munkáját dicséri, hogy a nagyszámú érdeklődőt szépen megterített asztalok várták, kellemes előételt és finom vacsorát szolgáltak fel, de a legszebb az egészben az volt, hogy az asztalok közepén azonos méretű palac­kokban fehér, rozé és vörös borok álltak csokorban, s a nyomtatott címkékről a palackban lévő bor fajtája és termelőjének neve volt leolvasható, ami reklámnak sem volt éppen utolsó. A rövid, de színvonalas kultúrműsor után pedig kezdődhetett a mulatozás.