A kerékgyártó mester fortélyai

A régi szakma a mai fiatalok körében már értelmezhetetlen fogalom

Régi, elfeledőben lévő mesterség művelője Elek Lajos kerékgyártó, aki nyugdíjas kora ellenére még ma is aktív művelője szakmájának. Hegyközszentmiklósi otthonában kérdezgettük a mestert ennek az ősi mesterségnek a fortélyairól.

A gumikerekek megjelenése előtt ez egy igen fontos szakma volt a paraszti élet mindennapjaiban. Aki kerékgyártóként szerette volna megkeresni betevőjét, annak legelőször is el kellett végeznie egy inasiskolát. Az iskola után inasként sajátíthatta el az ismereteket egy mester mellett. Az inasévek után már segédként tevékenykedhetett, és legalább három évnek kellett eltelnie, hogy a mesteri cím birtokosa lehessen. Ebből a szempontból neki szerencséje volt, mivel édesapja is kerékgyártó mesterként kereste meg a család mindennapiját, így volt kitől ellesni a fogásokat, volt kitől megtanulni a szakmát.

A kerékgyártónak, mint Elek Lajos elbeszéléséből kiderült, el kellett tudnia készíteni egy ráfos szekér teljes famunkáját. Ezt egészítette ki a kovács, aki „bevasalta” a szekeret. E két ember összmunkája nyomán készült el a ráfos szekér, mellyel hajdanában a szállítást oldották meg. Bár a szekér kereke is „csak” fából készült, mégis ezek az eszközök képesek voltak akár 15 mázsa teher szállítására is.

Alapanyagként egészséges akác- vagy tölgyfát használtak (más tájakon még szóba jöhetett a bükk is). Kivágás után lehetőleg természetes úton hagyták száradni, és ha már megfelelő volt az állapota, csak akkor kezdtek el dolgozni belőle. A kerékagyat még kézzel hajtott (esetleg lendkerekes) esztergán faragták ki. Azután kijegyezték a küllők helyét, kivésték azokat, majd hosszában kifúrták az agyat, helyet készítve a tengelynek. Ez utóbbi az elején még fából készült, a kovácsolt vastengelyek csak később terjedtek el. A kerék méretétől függően elkészítették a küllőket is, majd ezek után következett a talp. Hogy pontos legyen a kerék, először sablont készítettek, majd vigyázva a fa szálának irányára, kifűrészelték a talp darabjait is. Miután kifúrták a küllők helyét, jöhetett az összeállítás. A kereket a kovács fejezte be, feltüzesítette a ráfvasat és még azonmód forrón tette fel a kerékre. Ez egy gyors és precíz munkafázis, mert a tüzes ráfvas lángra is lobbanthatta a kereket, amit locsolással előztek meg. Így nemcsak hogy nem gyulladt meg a kerék, de a víz hatására lehűlő ráfvas összehúzódott, összeszorítva így a kerék elemeit.
Ha mindez megvolt, akkor már csak a saroglyát, a lőcsöt és a rudat kellett elkészíteni, ezeket átadni a kovácsnak, aki elkészítve a szükséges vas alkotórészeket, össze tudta rakni a szekeret, használatba adva azt. Mivel a gondos gazda sokáig szerette volna használni a szekeret, az időjárás viszontagságai ellen lefestette, így nyújtva meg annak élettartalmát. A kerék viszont nemigen volt festve, merthogy „sárnak, ganénak minek”, ám aki vigyázott rá, így is több éven keresztül használhatta azt.

A gumikerekes szekerek megjelenése lassan kiszorította a ráfos szekereket, amelyeket ma már főleg díszként látni, esetleg hazánkba tévedt külföldiek készíttetnek rendelésre egyet-egyet belőlük. És szép lassan ez a szakma is eltűnik, a szentmiklósi házigazdámhoz hasonló öreg mesterek kihaltával örökre feledésbe merül, amely a paraszti élet egyik meghatározó része volt.