Akinek képeiben lüktet a lélek

Beszélgetés Angyal Olíviával művészetről, talpraállásról és a mindennapok küzdelmeiről

Angyal Olívia. Nekem talán kicsit többet jelent ez a név, mint másoknak. Természetesen jelent egy alkotót, egyedi stílusvilággal rendelkező fiatal lányt is, de olyan barátot is, akivel az élet komoly megpróbáltatásaiban megfogtuk egymás kezét és a nehezebb időszakok, nézeteltérések után a mai napig sem engedtük el. Nekem ő egy olyan hétköznapi hős, aki talán sokunknak érintette meg a lelkét, és tudott magából adni valamit, amiből jellemben, lélekben és emberségben épültünk.

– Ha egyetlen szóval, kifejezéssel kellene jellemezned a művészeted, mi lenne az?
– Nem túlzottan vagyok a szavak embere, nem is igen gondolkodtam soha ilyesmin, de az egyik tanárom, Balázs Zoltán jellemzett talán ez idáig a legjobban, amikor szürrealistának nevezett. ő azt mondta, hogy a kinézetem, életutam, gondolkodásom, alkotásaim, mind eköré a fogalom köré csoportosulnak. Tehát legyen ez a szó a szürrealizmus.

– Megvalósítottad-e gyerekkori álmod, már akkor is az alkotói pálya felé vágytál?
– Ez nagyon érdekes dolog, mert a napokban megtaláltam egy naplómat, amit második osztályban írtam. Ahogy lapozgattam, az egyik helyen rábukkantam egy kis jegyzetre, amiben azt írtam, hogy ha én felnövök, mesefilmkészítő akarok majd lenni. Jelenleg animációval foglalkozom az egyetemen, tehát a kérdésre a válaszom igen.

– Honnan ered ez az átütő tehetség, született vagy örökölt?
– Talán egyik is, másik is. Édesanyám családjában nagyon ügyes rajztehetségű emberek voltak, édesapám családjában pedig a zenei tehetség volt erősebb, de egyik részről sem emelkedett ki senki az elődök közül, inkább a szűkebb család körében kamatoztatta tehetségét. Édesapám annak idején az iskolában ügyesen szobrászkodott és nagyon szép linómetszeteket készített, de a későbbiekben ő sem haladt tovább ezen az úton.

– Mikor fedezték fel legelőször a benned mocorgó alkotási kényszert?
– Már az óvodában és kisiskolában kitűnt, hogy én másként és más dolgokat rajzolok, mint a többiek, de ötödik osztályban, Kerekes Géza tanár úr volt az, aki felkarolt és elkezdett velem foglalkozni. Rajzversenyeken vettem részt és neki köszönhetem életem legelső kiállítását is. 2009-ben adták át Székelyhídon a felújított múzeum épületét. Ebben az évben végeztem el a nyolcadik osztályt és kezdtem el először olajfestékkel festeni. Ezeket a képeket a tanár úr az övéivel együtt kiállította a múzeum megnyitóján akkor őszszel, az Érmelléki ősz alkalmából.

– Egy súlyos gerincbetegséggel küzdöttél éveken keresztül. Ez milyen hatást gyakorolt a művészetedre?
– A rajz számomra mindig is a nonverbális kommunikáció egy fontos eleme volt. Gyerekkoromban és a mai napig is egy kicsit félénk, szorongó, zárkózottabb ember voltam. A betegségem a gondolatvilágom alapjait nem rengette meg, nem változtatott a lényegén. Az akkori rajzaim, az épp aktuális lelki világomat tükrözték, ahogy az életem többi szakaszában készült képek is. Akkor épp egy sötétebb, depressziósabb korszakban voltam, ezért olyanok az akkori alkotásaim. Ez a fekete-fehér göndör világ volt mindig az én művészeti világom, amit igazán legelőször a nagyváradi művészeti líceumban mertem mások elé tárni.

– Mit jelent neked a művészet?
– Jelenleg kutatok, a művészeti kutatás tölti ki a mindennapjaimat. Komolyan foglalkoztat, hogy hogyan alakulnak ki a művészeti alkotások, a víziók, élmények tapasztalatok, hogyan alakítják ki az egyes művészek látásmódját és ezáltal, hogyan befolyásolják a műalkotás kialakulását. Az én rajzvilágom a félelemmel kezdődött. Kiskoromban rettentően félős, élénk fantáziával megáldott gyerek voltam, aki mindenfélét látott a sötét szobában, sarkokban, szekrények mögött. Rájöttem, hogy ezt úgy tudom feloldani, ha lerajzolom, majd megsemmisítem, összefirkálom az adott szörnyet, félelmet. Minden művész egyeduralommal rendelkezik a saját világában, ami bátorságot ad, ő alkotta és ő is törli el a nem kívánt részleteket. Most épp a japán sintoizmus érdekel leginkább, mint egyfajta inspirációs forrás, a szellem és álomvilággal, ami mindennek az alapját képzi, a művészet és a saját gyökereimhez nyúlok vissza.

– Kik a példaképeid?
– Számomra az egyik legfontosabb inspirációt René Margritte belga szürrealista festőművész munkái adták, akinek minden alkotására mély csodalattal tekintek. Nagy szerencsém volt, hisz pár éve személyesen is megtekinthettem egy brüsszeli kirándulás során a múzeumát, ahol több képe előtt állva katarzisélményt éltem át. Budapesten, egyetemi kirándulás során is láttam képeit a Dada-kiállításon, ami szintén nagy hatást gyakorolt rám. Én mindenkinek csak azt kívánom, hogy életében legalább egyszer éljen át hasonló élményt, és találja meg azt a műalkotást, képet, ami lelkét ily módon képes megérinteni.

– Vannak-e az alkotásaid között személyes kedvencek, amelyektől esetleg nehezen tudnál megválni?
– Nincs. Szinte minden jelentős képem eladtam. Könnyűszerrel bármikor vissza tudom őket idézni a gondolataimban, nincs rájuk szükségem a fizikai formájukban. A művészet a közönség nélkül fabatkát sem ér. Én úgy gondolom, hogy az alkotás akkor lesz igazán értékes, ha megosztjuk azt másokkal, másoknak is megmutatjuk és nem tartogatjuk saját magunknak. Ezáltal megosztom velük a gondolataim, félelmeim, fájdalmaim, örömöm, az életem apró részeit. Nekem a művészet egyenlő az adni szóval, értéket, élményt, gondolatokat adni másoknak, hogy azt majd ők is tovább tudják adni.

– Kitől kaptad pályád során a legnagyobb biztatást?
– Akiket elsőként megemlítenék, azok a szüleim, aztán a barátaim. Tőlük nagyon fontost, lelki támogatást kaptam, mindig arra biztatnak, hogy higgyek magamban. Szakmailag és lelkileg Kerekes Géza tanár úr volt az, aki öt éven át mentorált. A mai napig valahányszor nekifogok egy alkotásnak, mindig az ő szavai csengenek a fülemben (ezért is szeretnék tanár lenni). Emellett rengeteget támogatott és biztatott Handzó Ilona tanárnő is.

Két fontos személy van, aki nagy biztatást adott eddigi pályám során. Az egyik Csorján Melitta székelyhídi származású festőművész, aki az egyik alkotótáborában elismerte, hogy igen tehetséges vagyok. Ezt tőle hallani nagyon jó érzés volt. Melitta akkor megfogalmazott egy olyan gondolatot, ami mostanában kezd újra a fülembe csengni. Azt mondta akkor: „Nem a tehetség tesz igazi művésszé, hanem az, hogy hogyan állod ki az idő próbáját, az esetleges bántásokat, elbizonytalanító helyzeteket.” És valóban, most pont ezen a válaszúton állok. Amikor az egyetemre kerültem, teljesen darabjaimra szedtek, az ösztönös, intuitív dolgokat, próbálták racionális dolgokkal helyettesíteni. Most így, utolsó évben jött el az ideje annak, hogy újra összerakjam, felépítsem magam és megtaláljam azt, hogy ki vagyok valójában.

A másik ember, akitől életem talán legnagyobb dicséretét kaptam, dr. Wilhelm Sándor tanár úr volt, akivel az orvosi egyetem felvételijére készültem fel három éve. Végül visszakanyarodtam a művészethez, és mikor idén nyáron elvittem neki a művészeti kutatómunkám megmutatni, nagyon nagy elismerést kaptam tőle. Elmondása szerint az eddigi diákjai nem foglalkoztak kutatásokkal, számára nagy öröm volt az, hogy én ezt az utat választottam. Ez nagyon fontos elismerés volt számomra és megerősítés a továbbiakban a kutatómunka folytatásában.

– Néhány éve, mikor beszélgettünk, még az orvosi pályára készültél, most pedig itt állsz előttem, mint a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem utolsó éves művészeti hallgatója. Öt év múlva milyen szerepben tudod magad elképzelni?
– Az egyetem elvégzése után nagyon szeretném a rajztanári pályát választani, de a távlati célom az, hogy egyszer majd egyetemi oktató válhasson belőlem. Addig azonban még ott a mesterképzés, a doktori képzés, rengeteg munkát, tanulmányt és kutatást kell letennem az asztalra, hogy ezt elérhessem, de ha kitartóan dolgozom, tudom, hogy az álmom valóra válhat.