Ha szétnéznénk a városban, azt mondhatnánk rá, hogy „kicsit szemetes ugyan, de azért rendes kis hely”. Ha jobban széttekintenénk, valószínűleg már fölöslegesnek találnánk a kicsit szócskát. Ha viszont egészen a mélyére ásnánk a témának, kétszer is meggondolnánk milyen jelzővel illessük kedves kis városunkat. Néhány szorgalmas diák és egy „diákszellemű” tanár március 12-én, a közeledő ünnep szellemében, kimászott az ágyból hajnalok hajnalán, összeszedte minden erejét, hogy 10 órára odaérjen az iskolához, s társaival együtt tegyen valamit a táj szépségéért.  Az eredeti tervek szerint felderítendő területként az iskolaudvartól a tömbházakig vezető út és közeli környéke volt kijelölve, de ugyebár a szemét vonzza a tekintetet, így hát kénytelenek voltunk kibővíteni ezt a térséget. Meglepő módon, a várt cukorkás papírok, a diákok által eldobált tejes dobozok és egyéb iskolai kütyük helyett túlnyomórészt pelenkákra, élelmiszeres zacskókra, értékes vasdarabokra, törött mosdókagylóra, billentyűzetre, (minden bizonnyal nélkülözhető) ruhadarabokra és hasonló házkörüli hulladékokra bukkantunk. Ez is azt bizonyítja, hogy társadalmunk pénztárcája igen vékonyka, hisz nem bírja el azokat az irdatlan összegeket, amit havonta egyszer a szemétadóra kellene kiadnia.

 

 

De bármennyire is hihetetlen, nem ez volt a legmeglepőbb dolog, amit tapasztaltunk, ugyanis mint kiderült, nemcsak az adófizető polgárok képtelenek az előírás szerint megszabadulni a szemetüktől, de még a mi szegény Mikulásunk is kénytelen volt a legelőn húzódó árokba rejteni a már hasznavehetetlen karácsonyfadíszeket, amiket nem is oly régen a városunk hivatala előtt álló hatalmas karácsonyfán láthattunk tündökölni. De hát mit tegyünk, a válság mindenkit megviselt, és úgy tűnik hajlamosak lettünk ostobaságokat művelni.

 

 

De azért reménykedjünk benne, hogy a válság elmúltával visszaáll a rend és tiszta környezetben emlékezhetünk vissza a régi időkre, s nem leszünk kénytelenek a friss szemétben gyönyörködni…

 

 

Major Zsuzsa