A hír: a székelyhídi líceumban idén ötödik alkalommal tartották meg a Petőfi-hetek elnevezésű programsorozatot november 11-e és 22-e között.

A kérdés: miért és hogyan? Az ötlet, miszerint a minden év májusában tartott Sulimaraton nevű iskolanap mellé kellene még egy program, amely lehetőséget ad az iskola diákjainak arra, hogy megmutathassák önmagukat különböző kulturális, sport- és szórakoztató tevékenységekben, 2009 őszén pattant ki néhány székelyhídi pedagógus fejéből. Az időpont apropóját az adta, hogy Petőfi 1843 novemberében tartózkodott közel 3 hetet az érmelléki kisvárosban, még vándorszínészként. A névválasztást rögtön az induláskor néhányan furcsállották az iskolában, mert a programok nagy része nem magáról a költőről szólt – akkor pedig miért is Petőfi-hetekről beszélünk? – kérdezték.

A válasz? Mert a szervezők és a résztvevők (tanárok és diákok) valamennyien a Petőfi Sándor Elméleti Líceum tagjai, a programok pedig egyfajta ünnepi keretet teremtenek ilyenkor. Az ünnep az, amikor egy közösség tagjai együtt lehetnek, és megmutatkozhatnak közösségként. Amelyben túl lehet lépni az iskola rutinszerű (és valljuk be: gyakran merev, formális) keretein, és olyan élményeket szerezni, amelyeket a kötelező órák nem tesznek lehetővé.

Hogyan zajlanak a programok? Ellentétben a Sulimaratonnal, itt nem függesztik fel a tanórákat, hanem minden nap az utolsó órák alatt/után zajlanak a tevékenységek. Minden programban egyaránt közreműködnek tanár és diák szervezők (ez tudatosan követett cél). Az így megszerzett szervezői tapasztalat mellett a pszichológiai falak is átlátszóbbakká válnak. És ez sem egy utolsó szempont.

Milyen programok voltak az idén? A legváltozatosabbak. A bicikli ügyességi versenyen az iskola udvarán kialakított akadálypályán kellett a résztvevőknek végigmenniük (akik ugyan nem voltak túl sokan, de legalább eleve a legügyesebbek jöttek el). Ezalatt (az első hét során) már zajlott a teremfocibajnokság, mely (a második heti Néptúra mellett) a legtöbb embert megmozgató program lett a maga 18 csapatával. Szintén az első héten tartottak mesemondó versenyt a kicsiknek (idén az állatmesék kerültek terítékre), de volt staféta is a sportosabb kedvűeknek. Az első hétre a koronát azonban a pénteki nap tette fel: a debreceni Rocksuli révén két rockkoncertet is láthatott a szépszámú közönség (az Amuseic és az Acoustic Gallery együttesek révén – ez utóbbi énekese az a Koroknai Árpád, aki a P-Box és az Omen frontembere is volt, de láthattuk őt a 2008-as István, a király társulatában is.) A debreceniek azonban nem elégedtek meg ennyivel, magukkal hoztak egy Goldsprint világbajnokot is, Porcsin Leventét, sőt, az érdeklődők ki is próbálhatták, mi az a Goldsprint: egy állóbicikli, amivel mégis lehet gyorsulni, mégpedig nagyon. A megtett távot ugyan nem a valóságban látjuk, hanem a biciklihez kötött kijelzőn, fárasztónak mégis legalább annyira fárasztó, mint a „rendes” kétkerekű.

A második héten már kevesebb program várta a résztvevőket, de ekkorra maradt még az egyik „nagyágyú”: a szerdai mézeskalács sütő program után (érdekesség: több fiút érdekelt a mézeskalács készítés, mint lányt, ennyit a nemi sztereotípiákról) jött a Népek Túrája: minden osztály előzetesen húzott egy kalapból egy népet (kultúrát, civilizációt), és azt kellett bemutatniuk a tanárokból és diákokból vegyesen szervezett zsűrinek. Lehetett képeket kiállítani, táncot, viseletet bemutatni, jellegzetes ételt főzni – a diákok fantáziája idén sem vallott szégyent. Az a legjobb ebben a túra programsorozatban (ugyanis minden évben megrendezik, más-más tematika mentén), hogy ilyenkor azok a diákok is lehetőséget kapnak a szereplésre, alkotásra, önmaguk megmutatására, akik a hagyományos tanügyi rendszer szürke eminenciásai, pedig semmiben sem tehetségtelenebbek, mint társaik, csak olyan területeken bizonyulnak kreatívabbnak, amelyeket a hagyományos rendszer nem tud (és talán nem is akar) – nemhogy mérni: gyakran tudomásul venni sem.

Nem lezáró-, csak záró gondolat: A jó öreg román oktatási rendszerre ráférne már egy kis reform – úgy értem: végre a tettek szintjén is. Az alternativitás lényege, hogy nem hiszünk EGY ABSZOLÚT igazságban, útban, módszerben. Utak vannak, próbálkozások, lehetséges megközelítési módok. Találkozási pontok, közösségi tevékenységek. És az azokban megmutatkozó EMBERI KÖZÖS. „Ez a mi munkánk. És nerm is kevés”. (Igaz, ezt sem Petőfi mondta, hanem József Attila.)

 

Hevesi Zoltán