Id. Bokor Zoltán, az íjászegyesület alapító tagja: az íjászat megszilárdítja a magyarságtudatot
Id. Bokor Zoltán: kisfiú, férj, apa, nagyapa, történelemkedvelő autodidakta, íjász. Mint mindannyian rengeteg szerepet játszott el élete során, amikről kedvenc foteljében ülve szívesen mesélt nekem, én pedig hallgattam és úgy belefeledkeztem a történeteibe, mint rég nagyszüleim meséibe.
– Már kisfiúként is érdeklődött az íjászat iránt?
– Abban az időben minden korombeli fiút érdekeltek az ilyen dolgok. Saját kezűleg íjat és nyilakat fabrikáltunk magunknak, amiket persze nem igazán tudtunk használni, de ez nem vette el egyikünk kedvét sem attól, hogy újra es újra nekilássunk.Egészen más világ volt akkor. A mai fiatalok, ha egy dokumentumfilm formájában láthatnák az akkori Székelyhidat, el sem hinnék, hogy ez az a város, amelyikben most élnek. Hatalmas nádasok borítottak sok most lakott területet, nem volt Ér-csatorna, nem voltak gátak. Mikor tavaszszal kiáradt az Ér, hatalmas területeket borított el a víz, míg télen kiváló korcsolyapályát biztosított a fiatalság számára. Az Ér volt a mi barangoló- és játszóterünk.
Az élővilág változatos és csodálatos volt, és az emberek is nagyon másak voltak. Zárkózottabbak, mégis nyíltabbak. Nagy baráti körük volt mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek, szegényebbek voltunk, mégis lélekben gazdagabbak. Tizenkét éves koromig – bár ez a mai gyereknek hihetetlenül fog hangzani – csupán két játékom volt: egy bádogautó és egy korcsolya, amit ketten kaptunk a bátyámmal. Mégis olyan színes gyerekkorom volt, hogy senkivel sem cserélném el.
– Mikor kezdett el komolyabban foglalkozni az íjászattal?
– A ’90-es évek vége felé egy olyan társaság kezdett el szerveződni, akiket a történelem, a honfoglalás kori viseletek, fegyverek komolyan érdekeltek és foglalkoztattak, amelynek én és a két fiam is részesei voltunk. 2003-ban megalapítottuk a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesületet, melynek tagjai közt érmihályfalvi, nagyváradi és érszalacsi fiatalok is voltak. ők a későbbiekben különválva megalapították saját egyesületeiket, megőrizve a Pusztai Farkasok nevet, amihez egy saját, újonnan választott nevet is toldottak. A székelyhídi egyesület 2006-ban lett hivatalosan bejegyezve, melynek jelenlegi elnöke Guba József (a Phoenix karatésainak edzője – szerk. megj.).
– Hogyan választották ki a csapat nevét? Ennek mi a története?
– A név választásánál a legfontosabb szempont az volt, hogy egy jól hangzó magyar név legyen, amit könnyű román nyelvre is lefordítani, ezáltal megkönnyítve az egyesület hivatalos bejegyzését. Visszagondolva igen találó nevet sikerült kiválasztanunk, hisz gyerekkoromban még itt is éltek farkasok. Emlékszem, Hamza bácsi, az akkori vadőr lőtte ki az utolsót, amit az akkori vadásztársaság épületében állítottak ki.
– Mivel foglalkozik a Pusztai Farkasok-íjászegyesület?
– A mi csapatunk egy hagyományőrző, honfoglalás kori hagyományokat felelevenítő íjászegyesület. A felszerelésünk legnagyobb részét saját kezűleg, régészeti leletek, leírások és rajzok alapján készítettük el. Rájöttünk, hogy a legkonkrétabb bizonyíték arra, ahogyan a honfoglalás kori viseletek, tárgyak és fegyverek kinéztek az, ha mi magunk készítjük el őket. Ezt tudományosan kísérleti régészetnek hívjuk.
Rengeteg íjászeseményen veszünk részt, amelyek közül a legismertebb talán az Ópusztaszeri Nyílzápor, amelyhez rengeteg élmény és emlék fűz minket. 2013-ban megalapították az Arany Nyílhegy-díjat, amely keretében minden évben három arany nyílhegyet adnak át az arra érdemeseknek a rendezvény alkalmával. Büszkeséggel tölt el, hogy a Pusztai Farkasok az alapítás évében kiérdemeltek egyet. A szigethalmi harci bemutatóknak is rendszeres résztvevői vagyunk és mindenhová szívesen megyünk, ahová hívnak és várnak bennünket.
A csapat élén ifj. Bokor-Zoltán
A különböző íjászesemények mellett bemutatókat is tartunk. Tartottunk már íjászbemutatót ovisoknak, kis és középiskolásoknak, de Mongólia magyarországi nagykövetének is. Ilyenkor egy általam hagyományos történelemórának nevezett bemutatóban ismertetem meg a hallgatóságot az íjászattal, íjakkal, melynek végén mindenki kipróbálhatja céllövői képességeit.
– Hány éves kortól érdemes elkezdeni az íjászatot?
– Én hat-hétéves kortól ajánlom a gyerekeknek az íjászatot, és azután majd a munkájukon és kitartásukon múlik, hogy milyen szintre emelik a tudásukat. Lányok, fiúk egyaránt jöhetnek, sőt bátorításként szeretném elmondani, hogy most is van két kislányunk, Kiss Virág-Csenge és Kiss Boglárka, akik fiatal koruk ellenére, már komoly díjakat nyertek, megyei bajnokok. A gyerekek heti rendszerességgel egy-két alkalommal edzenek másfél-két órát a hajdani Nyárikert területén a szabadban vagy az ott lévő pincehelyiségben.
– Ki a legidősebb „pusztai farkas”?
– A tagok közül én vagyok a legidősebb, viccesen szoktam mondani, hogy ha a Jóisten is megsegít, jövő évben már hetvenkedek és ez a versenyeken is érdekes fordulatokat hoz néha. Ha helyesen határozzák meg a korcsoportokat, én az úgynevezett senior master kategóriába szoktam kerülni, ami az 55 év fölötti korosztályt jelenti. Ebben a kategóriában már nem sokan versenyeznek, így általában dobogós helyet szerzek, de ha úgy adódik, azért a fiatalok közt sem vallok ám szégyent.
– Melyik volt a legemlékezetesebb pillanata az íjászegyesületben?
– Rengeteg emlékezetes pillanatunk volt, nehéz közülük kiemelni egyet. Nagyon érdekes élmény volt, mikor 2012-ben találkoztunk és bemutatót tarthattunk Mongólia magyarországi nagykövetének, aki arról mesélt, hogy jelenleg épp filmet készítenek egy mongol stábbal Batu kán hordáiról és azokról a helyekről, ahol a tatárjáráskor végigvonultak. Két nap múlva részt vettünk az Ópusztaszeri Nyílzáporon, ahol hatalmas meglepetésként ért minket, hogy az odaérkező mongóliai stáb az ott jelenlévő körülbelül 1600 íjászból, minket, a Pusztai Farkasokat választott ki és filmezett le: felszereléseinket, tárgyainkat, fegyvereinket. Hatalmas megtiszteltetés volt az is, mikor a makói néptánccsoport felkért minket az Emese álma táncjátékban való vendégszereplésre, melynek többszörösen eleget is tettünk.
– Mit jelent önnek az íjászat?
– A legegyszerűbb az lenne, ha egy szórakozás, kedvtelés lenne, de nekem az íjászat mindig valami sokkal komolyabbat jelentett. Szerintem nagyon fontos, hogy minél többet beszéljünk és foglalkozzunk a magyar történelemmel, az íjászat által is felelevenítve azt, így nagyban hozzá tudunk járulni a magyarságtudat megszilárdításában. Itt, ahol élünk, ez a magyarságtudat velünk születik, mégis a mai fiatalok lelkében ezt el kell ültetni és erősíteni kell, hogy ne szakadjanak el gyökereiktől.
Úgy gondolom, hogy mint minden sport, az íjászat is fegyelemre és egymás és önmaguk iránti tiszteletre tanít és nem utolsósorban, ha egy ilyen sportcsapatban vannak fiataljaink, a szülők is nyugodt szívvel engedhetik el őket, mert tudják, hogy jó helyre jönnek.
– Az unokái továbbviszik-e az íjászat iránti szeretetet és elkötelezettséget?
– A válaszom igen és nem egyaránt. Mindegyiküknek van íjászfelszerelése és alkalmanként részt vesznek különböző íjászversenyeken és eseményeken, de az íjászkodással egyikük sem foglalkozik aktívan, jelenleg más sportágak iránt érdeklődnek
– Ha egy szóval vagy kifejezéssel jellemezhetné önmagát, mi lenne az?
– Nagyfokú kreativitás és lustaság, sokszor az egyik a másik rovására megy.
Itt már a konyhában ülő dióbelet pucoló felesége is becsatlakozik a beszélgetésbe és büszkén mesél a helyi református templom udvarán készült vármakettről, melyet a férje saját kezűleg készített egy korabeli tervrajz alapján a reformáció ünnepére. Ékes bizonyítékául annak, hogy a kreativitás bizony sokkal erősebb, mint a felemlegetett lustaság.
V. B.
Vélemény, hozzászólás?