Az első világháború kitörésének centenáriumi esztendejében beszélgettünk az akkor 90. esztendejében járó csokalyi Vasadi Sándorral, aki már eltávozott közülünk. Az egykori II. világháborús katona leventeként sodródott bele a háború utolsó szakaszába.

(folytatás előző lapszámunkból)

Nem sokáig tépelődött az ajánlaton, arra gondolván, hogy ott meghúzhatnák magukat a háború végéig vagy legalábbis addig, amíg nagyobb biztonságban indulhatnak haza. Egyetlen kikötése volt csupán: hogy a cimborái is maradhassanak. Fiatal legény lépett be az istállóba, Mariska néni fia, István volt az, épp Sándorral egyidős. Első látásra megkedvelték egymást, így az egyezség sem váratott magára. Mint alkalmazásban lévő legényt, reggelizni már a konyhába tessékelték. Itt találkozott először a gazdával, Tari Józsi bácsival, aki kupica pálinkával kínálta.
Jómódú családhoz szegődött, kocsmájuk mellett huszonöt hold szántót birtokoltak, azonkívül jószágokkal is kereskedtek. Elszegődésének első napján körbejárták a határt, a gazda, úgy látszott, hosszú távra tervezte a csokalyi legény ott-tartózkodását, minden talpalatnyi földjét, állatállományát körbemutogatta. De ne szaladjunk előre a történettel.

A reggeli után rábízták, fogja be a két pejt. A nevükre még ma is emlékszik Sanyi bácsi. Az egyiket Dajkának, a másikat Szedresnek szólították. Miután rájuk vetette a hámot, annak rendje-módja szerint a bak jobb szélére ült, nógatni próbálta a lovakat, már-már ostor után akart nyúlni, de a két állat tapodtat sem indult. „Ülj át, fiam, az én helyemre!” – utasította a gazda, majd ennyit mondotta lovaknak: „Jézus segíts!” – és a két állat azon nyomban elindult.

Ebédre visszaértek. Mariska néni kérdezte, hogy szereti-e a lekváros csíkot. Fogalma sem volt róla, miféle étek lehet az. „Szeretem, hát hogyne szeretném” – lódított a legény, nem akarván tapintatlan lenni, meg aztán a valóságtól amúgy sem állt távol, amit mondott, tudvalevőleg a katona mindig éhes. A lekváros csík lekváros laska volt. A három társának más gazdáknál találtak munkát, Sándor bácsi feladata volt a munkásokat reggel kivinni a répaföldre, majd szürkületkor hazahozni őket. Napközben pedig az ólak körül akadt tennivaló, a lovak mellett tehenek, borjak, disznók, gyarapították a gazdaságot.

Már-már megfeledkeztek arról, hogy háború van, élték a falusi emberek megszokott életét. Aztán éjszakánként vörös fény gyúlt az ég peremén, egyre közelebbinek hatott a fegyverropogás. Lopakodott a front. A gazda magához intette a legényt: „Sándor fiam, készüljünk fel illendően, csináljunk egy bunkerféle rejtekhelyet”. Az udvar hátsó részén alakították ki a föld alatti menedéket, majd a tornác kövét szedték fel, oda a család értékeit rejtették el. A gazdaasszony a szintén Mariska nevű lányával és Istvánnal szintén a tanyán rejtőztek el, a portán a gazda maradt és az akkor még legény Vasadi Sanyi. A két pejt is elmenekítették, csak egy ló maradt az istállóban. Bölcs döntés volt ez Tari József részéről, hisz a visszavonuló németek előőrsei előszeretettel rekviráltak a portákról, ahogyan később az oroszok is tették.

Szovjetek „vendégségben”
Egyik hajnalban hozzájuk is benyitottak a „kutyabilétások”, egyenesen az istállóba mentek. Mire a legény odaért, a német már vezette is kifelé a lovat. Vasadi megpróbált ellenkezni, de miután géppisztolyt szegeztek a mellének, virtusa menten bölcsességre váltott. Ekkor még bátrak voltak a „friccek”, viszonylag háborítatlanul húzódtak vissza. Másnap már lövöldözés hangzott a falu utcáin, a német katonák menekültek a bevonuló szovjet hadsereg elől.

Harcot soha nem látott szemek is könynyen megállapíthatták a szovjet fölényt, a németek szervezetlenül még vissza-visszalőttek, kapualjakba húzódtak, igyekeztek kertekben megbújni, esélytelenül. Egy orosz katona a Tari-portára is betévedt, feje véres ronggyal volt körbetekerve, szakadt zubbonya sáros, koszos. Láthatóan fáradt volt, sebesülése nem tűnt túl súlyosnak, ahogyan körbejárta a házat, belesett az ablakon, németek után kutatott. Észrevette a veremből leskelődő Sanyi bácsit, intett neki, hogy jöjjön elő. Előjött. A katona mutogatva érdeklődött, hogy vannak-e még odalent. Nem mert hazudni, visszamutatott, hogy rajta kívül van még valaki. Az orosz megmotozta a gazdát, elvette a lajbija zsebéből előkerült arany zsebórát, kezéről lehúzta a jegygyűrűt. Nem ellenkezett Tari József, jól tudta, hogy itt nem lehet hősködni, egy dolog a fontos: kerül, amibe kerül, de túl kell élni a háborút. Ha életben maradnak, ismét lesz vetés, jó termés, lesznek állatok, visszaáll a gazdaság, ahogyan régen volt.
Az öreg nemcsak hogy készségesnek mutatkozva átadta a nála talált holmikat, de még rálicitálva a ház felé intette a katonát. Szólt a cselédnek, hogy hozzon kenyeret, fél oldal szalonnát a „vendégnek”. Mire visszaért az elemózsiával, már legalább tíz katona volt a tisztaszobában. Bor is került az asztalra, a búzába rejtett hordóból megtöltött még egy demizsont. Jócskán megrészegedtek a fegyveresek, ki erre, ki arra feküdt le a házban. Ott töltötték az éjszakát. Éjfél is elmúlt már. Egy kósza lövedék a begyűjtött szalmakazlat találta el, hirtelen magasra csaptak a lángok. A tanyán tartózkodó családtagok is látták a tüzet, megrémültek, hogy idehaza történt valami baj. Mariska nem bírta leküzdeni aggodalmát, kiabálva jött végig az utcán: „Apu, apu, merre vannak?” Szerencsére a katonák már lerészegedtek ekkorára, Vasadi Sanyi szaladt a leány felé, hogy csendre intse, és egyúttal megnyugtassa, idehaza minden rendben van. Az egyik katona dülöngélve épp akkor lépett ki a tornácra, pisilnie kellett. Észrevette a cseléddel a lányt, „sztoj”-t („megállj!”) kiáltva bukdácsolt feléjük. Majd tapogatni próbálta Marist, egyre erőszakosabban fogdosta. Derült égből villámcsapás, Sándor jól tarkón legyintette. Az elvágódott. Nem is annyira az ütés volt erős, a novabor is rásegített. Mariska rögvest visszaindult a tanyára, a cseléddé szegődött leventeszökevény pedig bevonszolta a konyhába az eszméletét vesztett muszkát. Reggel igencsak tapogatta tarkóját a pórul járt liliomtipró, de szerencsére semmire sem emlékezett az éjszaka történtekből.

Tovább, haza
November 19-én, Erzsébet-napkor búcsút vettek a legények a családtól. Az oroszok ekkorra már továbbálltak a faluból. Mariska néni sopánkodott, hogy nem tud elemózsiát adni útravalóul, a „felszabadítók” mindenükből kifosztották a családot. Ekkor úgy gondolták, örökre búcsút vesznek Tariéktól és a falutól, Visznektől.

A Tisza előtt egy lakatlan faluba értek, nevét is kiszűrte magából az emlékezet. Az emberek talán elbujdostak vagy elhurcolták őket, még kóbor kutya sem vakkantott rájuk, veréb sem csicsergett az ágon. A kísértetfalu „teljhatalmú” ura, a négy csokalyi legény házról házra járva kutatott élelem után. Az egyik padláson találtak némi lisztet, azt vízzel, sóval öszszegyúrták, s életük legízletesebb galuskáját főzték meg a csirizmasszából. Teli hassal már szebbnek tűnt az élet, nekivágtak a folyónak.A keresett hídnak már csak a nyomait lelték meg: felrobbantották a németek. Végül komppal sikerült átjutniuk a túlsó oldalra. Amikor éppen biztonságban kezdték érezni magukat, orosz katonák gyűrűjébe kerültek. Többedmagukkal egy pincébe terelték be őket. Havas eső esett, kellemetlen, nyirkos idő volt. A pinceajtóban strázsáló orosz megelégelte az őrködést, a közeli házba húzódott. A fiúk észrevették, hogy őrizetlenül maradtak, nem sokat tétováztak, nekiindultak a vaksötétnek. Vasadi Sanyi úgy saccolta, hogy Tiszafüred közelében lehettek.

Botorkáltak, bukdácsoltak úttalan utakon, szántásokon, maradék kukoricásokon át. Csak egy cél lebegett előttük, minél távolabbra jutni az oroszoktól. Meg-megálltak hallgatózni, nem jönnek-e utánuk, de valószínű, hogy észre sem vették az eltűnésüket. Átázva, kimerülten vonszolták magukat, minden további lépés égető fájdalommal járt. Egy faluszéli házban világot láttak, bekopogtak. Két idős nő ült a csikóspór mellett, melegedtek. Vasadi volt a fiúk szószólója. Szállást kért éjszakára. „Gyertek, gyermekeim, de tudnotok kell, hogy a tisztaházba két orosz tiszt kvártélyozta be magát.” A kimerültség veszélyes „gyilkos”, megöli az óvatosságot. A legények nem számoltak a várható következményekkel, végre aludni akartak. Szerencséjükre a tisztek nem neszelték meg érkezésüket, és ők, még mielőtt hajnalodott, továbbálltak.

Otthoni harangszó
Debrecenben ekkor bent voltak a román katonák. A fiúk igyekeztek elkerüli őket. A front már átvonult, az emberek, még ha bizonytalanságban voltak is, de némiképp fellélegeztek. A csokalyi négyes sem bujkált már rejtőzködve, a házakhoz bekopogtak egy kis ennivalót kunyerálni. Egy helyütt éppen érkezésük előtti napon disznót vágtak, az elrejtett kis süldőt megmenekítették az oroszok elől. Teli tál tepertőt, egész cipót tettek eléjük. „Isten áldja meg őket” – emlékezik most Sanyi bácsi, aki sajnálja, hogy nem jegyezte meg a jószívű család nevét.
Bihardiószeg határában jártak a legények, amikor meghallották a csokalyi harang szavát. Egymásra néztek, könny szökött a szeműkbe – hazaértek. Áll még a falu, a szülői ház, a családot megőrizte az Isten.
Vasadi Sanyi bácsiban sokáig élénken élt az őket segítők arca, mozdulata, az érzés, hogy a háború borzalmai között is lehet tisztességesnek, emberségesnek maradni. Különösen erős nyomot hagyott benne a Tari József családjánál eltöltött idő, ott szinte családtagként kezelték. Egyszer csak nagyot gondolt, papírt, ceruzát vett elő, levelet írt Visznekre. A válasz nem maradt el, az egykori leventét felkeresték csokalyi otthonában. Jóska fiának lakodalmára is eljöttek. A háború borzalmainak közepette is születhetnek barátságok, mert a szeretet halhatatlan.


Írta: D. Mészáros Elek