Háború szülte barátság (1.)

Az első világháború kitörésének centenáriumi esztendejében beszélgettünk az akkor 90. esztendejében járó csokalyi Vasadi Sándorral (képünkön), aki már eltávozott közülünk. Az egykori II. világháborús katona leventeként sodródott bele a háború utolsó szakaszába.

Vasadi Sándornak nem volt mindig könnyű dolga, hisz a kommunista időkben nehéz volt megfelelni annak a halk belső hangnak, amit lelkiismeretnek szokás nevezni, a kommunista párt másmilyen törvényt rakott az ember vállára. Brigádosnak lenni a termelőszövetkezetben már komoly státuszt jelentett, de a rátermettség, a hozzáértés nem volt elég ekkora beosztáshoz, a párttagság kizáró jellegű kritérium volt. Vasadi is megkapta a fejmosást az illetékes elvtárstól, amiért jó reformátusként a templomba merészkedett unokája keresztelésekor. A szemébe is vágták a sommás bírálatot: „kétszínű ember maga, Sándor”.

Úgy látszik, a kommunizmus ejtette sebek még ma is ott sajognak, csokalyi vendéglátóm a fenti történettel hozakodik elő, bár jól tudja jövetelem okát: a katonasors, a katonaélet iránti érdeklődésem miatt jöttem megsüvegelni az egykori leventét. Vasadi Sándor felesége, Ilonka néni épp kikíséri vejüket, Erdei Viktort, amikor egy késő őszi napon megérkezem. A háztáji majorságot oltatták be, nehogy valami nyavalya beléjük álljon. Erdei tudniillik állat-egészségügyi asszisztens.

Ilonka néni betessékel. Szőlőfürtök inognak a levelektől megkopasztott tőkén. A háziasszony magyarázkodik, bő volt a termés, amit nem szüreteltek le, szeretnék eladni. Jó édes immár a gyümölcs, a dér is megcsípte kissé. Egy lejt kérnek kilójáért, jelentkezett is egy vásárló a napokban, de végül kiderült, hogy csak hitegette őket.

A ház ura is elém siet, kezet rázunk, majd beljebb invitálnak. Szép, rendezett porta, amolyan gazdaemberhez méltó, mindent átgondoltan építettek, ahogyan kell, nem a cicoma, hanem a célszerűség volt a mérvadó. Ilonka néni gyümölccsel teli tányért tesz elém, majd süteménnyel kínál. Aztán csapra verjük az emlékezés butykosát, édes-émelygős szónedű frissíti a ködlepte történetet.

„… aki csak teheti, menti az irháját”
Vasadi Sándornak Székelyhídon kellett jelentkeznie leventének 1944-ben, épp hogy csak betöltötte a tizennyolcadik életévét. A nála fiatalabbak megúszták a besorozást. Utolsó rugdalózása volt ez már a náci Németországnak és csatlósainak, értelmetlen halált és szenvedést okoztak több százezer embernek. A székelyhídi gyülekező után gyalog indultak Magyarország belseje felé, Németország irányába. Cudar látványt nyújthattak az újoncok, se fegyvert, se bakaruhát nem kaptak, civil ruhásan, otthonról hozott kofferrel bandukoltak megvédeni a világpusztító Hitler agonizáló birodalmát. Menetelésüket már nem kísérte lelkes csatainduló, szép lányok sem szórtak eléjük virágcsokrokat. Menniük kellett, hát mentek.

Hol itt, hol ott szálltak meg alkalomszerűen, Tiszafüreden például a téglagyárban húzódtak meg éjszakázni, máskor istállókban, csűrökben vackoltak maguknak. Három nap alatt értek el gyalogszerrel Galgamácsáig (Pest megyei helység – szerk. megj.), onnan már következett volna a német határ. A fiúknak sehogyan sem akaródzott a mártíromság, nem akartak hősi halottá válni, paraszti bölcsességük átlátott az esztelenül gyilkos fanatizmuson. Ezért némi tépelődés után Vasadi Sándor három falubelijével, Szilágyi Sándorral, Szabó Józseffel és Szabó Károllyal úgy döntött, hogy megszöknek. Egy érmihályfalvi ismerőse is, akivel előzőleg még Hatvanban összefutott, úgy vélte: jobban járnak, ha meglépnek. Azt mondta neki: „Te, Sanyi, ez már nem hadsereg, aki csak teheti, menti az irháját, még a tisztek becsületesebb fele sem tesz egyebet, mint szidja a háborút. Csak abba bíznak, hogy egyszer vége lesz, és élve hazajutnak.” Azt is mesélte, hogy egyik este lefekvéskor még százan voltak, de reggelre már csak negyvenen maradtak. Pedig azok tényleges honvédek voltak, fegyver alatt lévők, nem pedig leventék.

A tanoncok számára a szökés sokkal egyszerűbbnek tűnt, az őket kísérő leventeoktatók nemcsak hogy nem voltak beöltözve, de fegyvert sem hordtak maguknál. Ahogy eljött az éjszaka, csendben kilopóztak. őrség nem volt állítva, az egész napos gyaloglástól megfáradtan álomba merült mindenki. Úgy tervezték, ha az úton hazafelé igazoltatnák őket, akkor azt mondják, hogy leszakadtak csapatuktól, bajtársaikat keresik éppen.

Éhség és félelem
Gyalogszerrel indultak neki az útnak, amikor katonai jármű közeledett, akkor az út menti bozótban rejtőztek el. Már szürkült, amikor egy faluszéli kereszthez értek, ahol többen is gyülekeztek. Az összesereglés okát nem tudták, csak feltételezték, hogy valamilyen egyházi ünnepség lehet. Reformátusként hiába pörgették le emlékezetükben az egyházi ünnepeket, náluk ekkortájt, halottak napja után, már csak karácsonyra készülődtek.

Ahogy a leghamisabb kutya is megszelídül, amikor éhség gyötri, akként már a szökött négyes sem volt annyira elővigyázatos, közelebb merészkedtek a sokasághoz. „Hova-hova, legények?” – szólt utánuk az egyik fehérnép. Elsőre az előre betanult verzióval próbálkoztak, de látva az aszszony hitetlenséget tükröző mosolyát, színt vallottak. Mariska néni, mert így hívták az asszonyok szószólóját, éjszakai szállást ajánlott a fiúknak, igaz, nem a tisztaszobában, hanem az istállóban készített nekik fekhelyet. Az elcsigázott, megfáradt kis csapatnak jól jött az emberség. Már remegtek a lábak a folyamatos gyaloglástól, az inak nehezen engedelmeskedtek az akaratnak.
Három szép ló mellé kvártélyozták be őket. Fel is csillant Vasadi Sándor szeme, odahaza ők is lovas gazdák voltak. Meglapogatta a termetes állatokat, mustrát tartott. A gazdaasszony, látva, hogy hozzáértő legénnyel van dolga, felajánlotta, maradjon náluk cselédnek, koszt, kvártély kijár a munkájáért.
(folytatjuk)