Amikor esténként négyen-öten összeültek egy kis poharazgatásra Feri bácsi műhelyében – pálinkafőzés vagy a bor kiforrása utáni kóstolóra –, nem hiányzott a jókedv sem. A tágas asztalosműhelyben, a bútordarabok mellett, a falnak támasztva állottak a legyártott koporsók. Borozgatás közben, miután párszor már lenéztek a pohár fenekére, kezdődött a viccelődés. Lajos volt minden bolondság kezdeményezője. Így szólt Mukihoz, aki a kórháznál dolgozott, sok történettel szórakoztatta a társaságot, sok bolondságra is kapható volt:
– Te Muki, ez a te méreted, nem próbálod ki?… – bökött kezével az egyik koporsó felé, majd odament, a földre fektette, egy kis forgácsot is tett belé, hogy puha legyen a fekvéshez.

Mukinak nem kellett nagy rábeszélés. Együtt nevetve a többiekkel megtöltötte poharát, és belefeküdt a koporsóba. Csak akkor emelkedett meg egy kicsit, amikor kortyintott a szájához emelt pohárból. A kis társaság – poharaikkal a kezükben – körbeállta, és úgy köszöntgették nagyokat nevetve. Rázendítettek a nótára is, olyan komolyan énekelték, hogy „A temető kapuja sarkig ki van nyitva / Oda járnak a székelyhídi lányok / Rólam szedik a virágot…”, mintha valóság lenne, majd, hogy megtöltsék poharaikat, visszamentek az asztalként szolgáló gyalupadhoz. Emelték poharaikat, bíztatták egymást az ivásra, folytatták a nótázást. Elfelejtkeztek a koporsóban fekvő Mukiról, akit álomba szenderített a napi fáradtság meg a jó pár pohár bor. Aztán a többiek is ásítozni kezdtek, a mulatozásba is belefáradtak. Egyik a másik után állt fel, nyújtózkodtak, szedték felöltőjüket, indultak haza. Feri bácsi kikísérte őket a kapuig, elköszöntek a vendéglátó gazdától. Egyedül maradt, bement a lakásba, le sem vetkezett, csak úgy ruhástól végigfeküdt a konyhai kanapén. Szundított egy jót, amikor valami nyugtalanságot érezve felkelt, eszébe jutott, hogy Muki nem volt a búcsúzkodók között. Gondolta, talán nem történt valami baja, hogy a villanyt is ráoltotta. Már rohant is a műhelybe, felkapcsolta a villanyt, a műhely végébe nézett, ahol ott feküdt Muki.
Megnyugodva látta, hogy nagyokat horkolva, mélyen alszik a koporsóban. Hála a Jó Istennek, hogy nem tették rá a fedelét! Ha igaz a mondás, Muki hosszú életű lesz, mert csak egyszer fektetik az embert koporsóba!… Meg is érte a nyolcvan évet, sok ember volt a temetésén.

Forrás: Nánási Zoltán: Egykori székelyhídi történetek, mindennapi apró villanások, anekdoták