Kerekes Géza (1949–2011) székelyhídi tanár-festő emlékére. Ki is volt valójában Kerekes Géza? Férj? Édesapa? Pedagógus? Festő? Vadász? Természetbúvár? Ember volt, mint bárki más, mégis egyszerűsége, szerénysége dacára is kiragyogott a szürke átlagemberek közül. Egy paletta volt, melyre a sors keze ezer meg ezer színnel festette fel életének apró rezzenéseit. 1949. szeptember 13-án született a Bihar megyei Szalárdon. Gyerekkorától a természet szerelmese. A közeli rét, erdő és Berettyó-part kedvenc tartózkodási helye. Együtt indulnak a világot felfedezni az utcabeli gyerekekkel. Korán kibontakozó rajztehetségére már az általános iskolában felfigyeltek tanárai. Javaslatukra a Nagyváradi Művészeti Középiskolában folytatja tanulmányait.

„Néztél valaha gyermekeket a játszótéren?
Vagy hallgattad az eső zaját
mikor lehull a földekre?
Vagy követted-e egy lepke szabálytalan röptét?
Vagy figyelted-e a Nap, hogyan oldódik fel az éjszakában?
Jobban tennéd, ha lassítanál.
Ne táncolj ilyen gyorsan!
Az idő rövid
A táncnak vége lesz…”
(ismeretlen szerző: Danza lenta / Lassú tánc)

 

Gazdag életpálya


A középiskola után szülei kérésére gyógyszerészeti tanulmányokba kezd. Egy év után mégiscsak úgy érzi, hogy másra hivatott és felvételizik a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára.

 

A kolozsvári évek alatt a festészet mellett még több mindenben kipróbálja magát. Vívni jár, jógázni, rendszeresen látogatja a biológia fakultást. Sok időt tölt az egyetem preparátori műhelyében. Sok új ismeretre tesz szert, olyannyira, hogy később önállóan is tud dolgozni. 1973-ban végez festészet szakon.
Ettől az évtől már megkezdi tanári pályáját a Bihar megyei Nagybáródon (Borod). Hat évet tölt itt. Fiatal tanárként könnyen beilleszkedik. A tanítás mellett alkalma van bebarangolni a vidéket. Hamar barátokra talál és itt már hódolhat, majdani egész életét végigkísérő nagy szenvedélyének, a vadászatnak is.
A ’70-es években rendszeres résztvevője a megyei tárlatoknak. Korai munkáinak is a természet a főszereplője. Modern kompozíciókat készít. A képek leggyakoribb témája a környezetvédelem.
1979-ben kerül Székelyhídra. 2010-ig tanít, összesen 37 évet, ebből 31 évet itt Székelyhídon. Mindig közvetlen, baráti viszonyt próbált kialakítani a gyerekekkel. Atyai szeretettel közeledett hozzájuk, és így próbálta jó irányba terelgetni őket. Rajzkabinetet alapít, színes üvegablakokkal teszi hangulatosabbá. Úgyszintén a folyosó üvegablakait is színessé varázsolja. A biológiakabinetbe nagyméretű panorámaképet fest.

 

Rendszeres segítője a kulturális rendezvényeknek. Hosszú órákat, délutánokat töltött el azzal, hogy segítsen másoknak. Megszámlálhatatlan előadás plakátját, színpadképét készítette el.
Kezdeményezője és 15 éven át szervezője volt az Érmelléki Ősz kiállításainak. Rengeteg időt és energiát áldozott rá. Itt alkalmat teremtett a fiatal nemzedéknek a bemutatkozásra, ösztönözve ezzel őket a minél igényesebb munkára.
Alkotói pályáján a ’70-es évek fiatalos lendülete után, viszonylagos csend következett, hogy majd a kilencvenes évektől újra keresse az önkifejezés lehetőségeit. Kedvenc tájait álmodja vászonra. A természet az örök téma. Több önálló és csoportos kiállításon is bemutatkozik, határon innen és határon túl. Képei számos magángyűjteményben megtalálhatóak, Székelyhídtól az Egyesült Államokig. Magasfokú szakmai tudással, remek színérzékkel, kitűnő kompozícióval megfestett képei reflektorfény nélkül is messze kiemelkedtek.

 

Az utóbbi években talált csak igazán magára. Vibráló színek, csodálatos, lendületes vonalvezetés. Sajnos ez az alkotói pálya megszakadt, akkor amikor még tele volt álmokkal, tervekkel a természet, a madarak kitűnő ismerőjeként és igaz barátjaként most Ő is szabadon szárnyalhat a mindenségben.
Végighaladva az iskola folyosóján, sokan még mindig akaratlanul is várjuk, hogy bölcs Buddha tekintettel kikandikáljon abból a virágrengetegből, amit ő varázsolt az iskola előterébe, s melynek hűségesen gondját viselte. Szünetekben, szakértői tekintettel méricskélte, ápolgatta a növényeket, melyek most érezvén hiányát, éppoly kókadtak és csüggedtek, mint bánatos kollégái.

 

A művész (mikrofonnal) a XV. Érmelléki Õsz kiállításmegnyitóján

 

 

A kollégák emlékezetében

 

Sokan közülük évtizedeket töltöttek társaságában, de mindnyájan nehezen tudnak beszélni arról a beforratlan sebről, melyet halálhíre mart bennük. Holczman Ilona, magyartanárnő méltó búcsúként kis üzenetet írt neki:
„Amikor elkezdődött az új tanév, még reménykedtünk, hogy jobban vagy, kedves barátunk, kollégánk, tanárunk…
Reménykedtünk abban, hogy mégiscsak legyőzöd végre a gyilkos kórt, amellyel hadakoztál, és újra itt leszel velünk (…) Annyi színe volt az elmúlt ősznek, vajon tudtál-e még örülni neki?
Hiába vártuk, hogy jelentkezz, a tél első hava sem hozott enyhülést… Csak rossz híreket kaptunk felőled, hiába locsoltuk, gondoztuk a télikertet, hervadásnak indult majdnem mindegyik növény – úgy látszik, csak te értetted őket igazán… Hiányoztál nekik. És nekünk is hiányzol ma is.

 

Én hiszem azt, ha az egészen egyszerű emberek között, mint amilyenek mi is vagyunk, művészek is élnek, a lényüket jellemző különös erők ránk is oly módon hatnak, hogy jobbak leszünk általuk. Különösen igaz volt ez a te társaságodban, bár sohasem voltál követelődző, vagy hangos, mindig érdemes volt odafigyelni rád. Megtanítottál bennünket is – nemcsak tanítványaidat – kicsit másképp látni, derűsen szemlélődni, örülni fénynek, színnek, hangnak.
A tanári polcán száznyi válogatott gyerekrajz őrzi még kezed nyomát, a könyvtár ajtajának festett üvegablaka szintén általad született, bármerre nézünk, rád kell emlékeznünk, kedves barátunk, kollégánk, tanárunk – és alig hisszük, hogy már nem látjuk viszont egymást, nem bandukolsz a folyosón lebegő rajzlapokkal a hónod alatt, nem cipeled albumaidat osztályról osztályra, nem öltesz többé terepruhát, hogy a tájba véssz és majd újra megkerülve, megfesd, amit láttál. Kevesen tudtak úgy örülni mezőnek, virágnak, lengő lombú fának, mint te.
Tavaszodik, Géza, a minap rét fölött szállt az illata a vizet árasztó szeleknek. »Érzitek?« – kérdeznéd, mint máskor. De elárvult ecseteid hiába várnak az új színekre, az újabb tavaszra.”

 

Másik hűséges kollégája, Major József is nehezen találja a szavakat, mikor róla faggatom. „Nehéz megtalálni a megfelelő gondolatokat. Annak idején mi együtt kerültünk ide Székelyhídra, én pályakezdőként, ő néhány évnyi tapasztalattal a háta mögött. Együtt mutattak be bennünket a színházban, mint friss tanügyi kádereket.
Kitűnő barát és pedagógus volt. Tökéletes úriember. Soha egy hangos szót nem szólt senkihez, elkerülte a vitákat, csendes természetű ember volt. Diákjait mélyen tisztelte, munkájukat egyengette, pártfogolta, sok tehetséget karolt fel.
Nagyon sokat tett az iskoláért. Kitűnő szakember volt, nagy műveltségű tanerő, akire bár sokan csak legyintettek, hogy ugyan már, miért kell olyan komolyan venni a rajzórákat, megkövetelte diákjaitól a pontosságot, és kihozta belőlük a legjobb teljesítményt. A diákok mellett, a fák, növények és virágok pártfogója is volt. Gondozta az iskolában kialakított télikertet, az iskola környékén ültetett fákat, növényeket. Bárki tanácsért fordulhatott hozzá a növények ápolásával kapcsolatban, vagy bármilyen más problémájával. Sokszínű ember volt, hiányát nehezen pótolja majd bárki, ha egyáltalán lehetséges pótolni.”

 

Utolsóként a Petőfi-líceum igazgatóját, Hegyesi Viktort kérdeztem, aki elérzékenyült hangon és szűkszavúan, csak ennyit felelt: „Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Tökéletes kolléga, barát és talpig úriember. Munkája példaértékű mindanynyiunk számára. A sok évnyi közös munka során soha egy panasz vagy bántó szó nem hagyta el a száját. Szerény ember volt, nem hivalkodott tudásával, tehetségével. Ő egyszerűségével tűnt ki a többiek közül.”

 

A magyarázó mester és figyelõ tanítványa


 

Kerekes Géza – az utókor mérlegén

 

Ki volt Kerekes Géza? Önéletrajzából, kollégái, barátai szavaiból sokat megtudhatunk róla, de még így is hány és hány szín kimaradt palettánkról. Amellett, hogy magas színvonalú pedagógus, festőművész, őszinte barát, a természet ismerője és tisztelője, személyisége még sok titkot tartogatott.
Festő volt és az Érmellék volt a múzsája. Kimagasló tehetsége ellenére nem kereste a mindenáron való szereplést, nem tartozott semmilyen művészeti iskolához vagy csoporthoz. Magányos úttörő volt, a nádon, sáson, bozóton keresztül tört utat magának és szeretett érmelléki tájának a szívekig. A természet volt a temploma. Képeiről, derű, életigenlés sugárzik. Hitt a természetben. Felfedezte azokat a pillanatokat, színeket, rezzenéseket, melyeket mi laikusok sohasem fedeztünk volna fel segítsége nélkül. Egész életére és jellemére a rousseau-i „Vissza a természethez!” jelmondat illene leginkább. Tájain felfedezhetjük a mély hitet, mely egész lényét áthatotta és hatást gyakorolt a körülötte élőkre is.
D. Mészáros Elek újságíró jellemzi a legszebben festői munkásságát, amikor így ír róla: „… a festészet alázatos szerzetese. Míg Számadó Ernő költő rímekben énekelt, addig ő vászonra álmodta a csodát. Zsigereiben lüktetett a táj, a zsombék, a susogó nádas, a néhai lápvilág ezernyi titkos csodája. Gyakran körbebóklászva járta a vidéket, a puszta látvány mellett a táj illatát, az apró neszezéseket keresve. Tisztelője volt a természetnek, szerelmese az Érmelléknek. […] Kerekes Géza tovább él nemcsak az emlékek hanem a képei révén. Távol állt tőle a »bóvli«, mindenekfölött volt számára értéket teremteni.

 

Halálhíre mindenkit mélyen megrendített és ezt a gyászos hangulatot, csak az emlékére rendezett istentisztelet enyhítette valamelyest, mely visszaadta nekünk azt a Kerekes Gézát, akit megismertünk. A halk zeneszó, az őszinte beszédek feloldották a szívünkre nehezedett keserűséget, és újra magunk előtt láttuk, amint hóna alatt lebegő rajzlapokkal bandukol a folyosókon vagy a virágai közt állva bölcsen szemlélődő »kertészként« toppan elénk.”
Ennyi búcsú után, hogyan is búcsúzhatnék méltóképpen én, a volt tanítvány? Aki bár kevésbé ismerte, de minden szavát úgy itta a tanár úrnak művészettörténet órákon, mintha a templomban ülne. Azt a fajta tiszteletet, melyet diákjai iránt tanúsított, mindig magázva őket, soha sem azelőtt, sem azután nem tapasztaltam.

 

Bevallom, bár másfajta művészetet, az irodalmat választottam, de mindig büszke voltam rá, hogy az órákról szerzett tudásommal az egyetemen kitűnhettem a csoporttársaim közül. Megkaptam én és még sokan mások azt az általános műveltségi alapot, melyre olyan nagy szüksége lenne a most felnövő generációnak is. Vajon lesz valaki, aki pótolni tudja azt az űrt, ami tanár úr után maradt? Csak remélni tudjuk, hogy lesz…
Bár nem tudhatom, de úgy gondolom, hogy ez a befejezésként választott néhány sor volt tanárom és osztályfőnököm, Kerekes Géza tanácsa is lehetne számunkra. Tanácsok egy olyan embertől, aki az egyszerű dolgokban is megtalálta azt a harmóniát, ami mellett mi folyton elrohanunk. Köszönjük neki, hogy köztünk volt és tanulhattunk tőle.

 

Ványa Blanka

„Ha ennyire rohansz,
hogy elérj valahova
elveszíted az utazás örömét.
Ha egész napodat lihegve
rohanod át, a kapott ajándékot
mintha sosem nyitnád ki,
de az út porába dobod.
Az élet nem versenyfutás.
Fogd kezedbe inkább lassan
És hallgasd muzsikáját.”
(ismeretlen szerző:
Danza lenta/Lassú tánc)