Szabó Ferenc véső alá álmodja a formát

A sokoldalúság nem mindig erény, erre szokás mondani, hogy ide-oda kapkod, de semmihez sem ért igazán. A székelyhídi Szabó Ferenc nem ez a kategória. Hol a kamera mögül, újabban pedig vésővel a kézben igyekszik alkotni a szépet. Teszi mindezt a tökéletességre törekedve, a tőle megszokott precizitással, igényesen.

Repül a forgács, serceg a gyalu, majd ablakhoz lép, fényre tartva ráfúj, apró porszemcsék röppennek a napsütésben. Kezével végig simítja, cirógatja, az első látásra szerelem hevével véső alá álmodja a formát, a vonalakat. Minden apró részletre odafigyel, zsigereiben érzi, meddig mélyedjen a felületbe, hol kell ívelni kissé, hogy tökéletes legyen a harmónia. Ez az, amit nem elég tanulni, látni, elcsenni idős mesterektől, mélyebben lapuló titok társul az érintésnyi széphez.

A székelyhídi Szabó Ferenc nem a tétlenség embere, mindig kitalál valamit, az alkotás kényszere viszi, lendíti át a nehéz időszakokon, amikor már más rég feladta volna. Eredeti szakmáját tekintve lakatos, de mindig is fotózott. Járta az Érmelléket, kattintgatta fényképezőgépét, a visszahozhatatlan pillanatot igyekezett lencsevégre kapni. Az 1989-es változásokat követően lehetősége nyílt rá, hogy elvégezzen egy fotós tanfolyamot. Nem szalasztotta el az alkalmat, és miután papírost kapott szaktudásáról, saját fotóstúdiót nyitott Székelyhídon. Nagy volt az igény akkoriban a munkájára, a sima igazolványképek mellett családi eseményeket örökített meg, lakodalmakba kapott meghívást. Emellett mindig motoszkált benne az értékkeresés, az egyedi megragadása. Portréfotó-sorozatokat készített, egész alakos női albumra is futotta, ahol a ruha és a báj együttesen hozták a látványélményt. A természetben való fotózás mindemellett külön színfoltot jelentett munkájában. Egy idő után elfáradt, túlhajszolta magát, a szíve egyre másra rendetlenkedett. Kiderült, elég komoly a baj, orvosa javaslatára jó tíz évvel ezelőtt betegnyugdíjazták.

Ideig-óráig nyugton tudott maradni, de a tétlenség még inkább rontott az állapotán. Orvosa azt javasolta, hogy keressen valami hobbit, időtöltést, amiben örömét leli, és lefoglalja magát. A kisvárosban egy vállalkozó antik bútorok felvásárlásával, restaurálásával és értékesítésével foglalkozott. A többnyire külföldre szánt bútordarabokat vele fotóztatta le. Így gyakran megfordult a műhelyben, látta, hogy mekkora precizitással végzik a bútorfelújítást. Beleszerelmesedett a látványba, egy varázslat volt számára, ahogyan megújultak a régi értékes holmik. Úgy gondolta, megpróbálja ő is idomítani a fát, valamit létrehozni, amit csak ő tud.

Lassanként beszerezte szerszámait, jelenleg mintegy száz vésője van, ami a mostani értékét becsülve, darabonként 50 lejt is megér. Mert minőségi szerszám nélkül nem lehet jól dolgozni! A piacokon sikerült felkutatnia régi portékákat, manapság hozzáértőnek kell lennie a vásárlónak, ha nem akarja, hogy bóvli szerszámokat sózzanak a nyakába. A városvégen lakott, a mindenki által Tóni bácsiként ismert fafaragó, hozzá is be-bekukucskált egy kis „inspirációért” – emlékezik a kezdetekre Szabó.

Elmondása szerint kezdők esetében fontos dolog a fokozatosság, lépésről-lépésre haladva szabad nagyobb tudásigényű munkába belefogni. Ellenkező esetben a sikerélményt a kudarc válthatja fel. A realitás talaján maradó önismeret is kihagyhatatlan kellék, tisztában kell legyen minden szakmabéli a saját képességeivel, adottságaival. Egy adott munka elkezdését alapos tervezés kell, hogy megelőzze, amihez társul bizonyos fokú rajzkészség és jóval nagyobb képzelőerő – véli Szabó Ferenc. Kezdő fafaragóknak azt ajánlja, hogy minél puhább fával próbálkozzanak, a nyárfa is megteszi, ha elbaltázódnak az első kísérletek, legalább nem egy drága faféleséget kell jobb híján eltüzelni. Vendéglátóm „mindenevő”, előszeretettel dolgozik hársból, tölgyből, házi és erdei dióból, de szereti a cseresznyét és az egyre ritkábban fellelhető körtefát is. Sajnos az idős gyümölcsfákat a falusi emberek legtöbbje kivágás után eltüzeli, pedig az illető fa tűzifaértékének a többszörösét is megkaphatnák érte.

Kezdetben fogasokat faragott, majd agancstrófeák alátétét készítette el. Aztán jöttek a látványosabb munkák, óriástükör-keretek, címerek, faragott boroshordók, pinceajtók, díszes asztali órák. Egyedi darabokat készít, arra törekszik, hogy két ugyanolyan modell ne kerüljön ki a keze alól. Egy óriási ebédlőasztalt is faragott, amelynek lapján Magyarország térképe látható, bevésve a városok nevei, illetve ráfaragva az illető tájegység népviselete, vagy egy-egy jellegzetes épület. Az asztal két vége kihúzható, míg egyik végén az evés előtti, addig a másik végén az evés utáni székely asztali-áldás vésett formában olvasható.

Mivel a fafaragás értékes, kézműves munka és ugyanakkor maradandó értéket alkot, a tudás továbbtestálására figyelmet kell fordítani. A mai fiatalokkal meg kell ismertetni ezt a szép hivatást, mert önmaguktól nem fognak kopogtatni a szakik ajtaján. Szabó műhelyében szívesen oktatna egy-két érdeklődőt, de helyszűke miatt többre nem vállalkozhat. Ha biztosítanának számára egy helyiséget a helyi Stubenberg-kastély épületében, akkor szívesen tanítaná vésni-faragni a Gyermek Jézus-otthon ott élő lakóit, valamint a városból érkező érdeklődőket. Az ötlet remény szerint meg fog valósulni, hisz a fafaragás értékmentésén túl gyermeki szívek nyílnának meg, érzések íródnának deszkalapokra.