Akivel kezdődött és végződik a televíziószerelés városunkban: Rotter Vilmos történeti áttekintése
Még emlékszem a televíziózás csodájára és arra a csalódásra, amikor az esti mese legelőször színesben ment otthon a tévében, és nekem hiányzott az a jól megszokott fekete-fehér nosztalgia, habár már egy teljesen más nemzedék tagja vagyok, mint a régiek. A mostani generáció tagjainak Rotter Vilmos és a televíziós szakma története ugyanilyen esti mese kategóriába sorolható, tehát úgy is kezdhetném, hogy: „hol volt, hol nem volt…”
Azonban az a hatalmas szerencsénk, hogy még jó néhányan vannak köztünk azok közül, akik megélték ezt a televíziós kort, és akik mesélni tudnak nekünk róla.
– Milyen gyerekkora volt?
– Nekem fél gyerekkorom volt. 1943-ban születtem Székelyhídon, és amikor egyéves voltam, édesapámat szovjet fogságba, munkaszolgálatba vitték Dnyipropetrovszkba (kelet-ukrajnai város – szerk. megj.). Folyamatos levélkapcsolatban állt édesanyámmal, így hála Istennek mindig tudtunk róla, hogy él és jól van, de nagyon nehéz négy esztendő volt az a család számára. Kisgyerekként nem sokat értettem a dologból. Úgy kezeltek, mint a jó parasztcsaládokban a gyerekeket szokás, a szomszéd, a jó ismerős is úgy nevelt, mint édesgyermekét, sokszor mondták is, hogy „én vagyok az apád”. Édesapám egy poros, tikkasztó nyári napon tért haza, megtörten, lesoványodva. Én nagy boldogan futottam be a családhoz elújságolva a nagy hírt: „hazajött az igazi édesapám!”
– Az édesapja fogságban töltött évei milyen befolyással voltak-e gyerekéveire? Volt, ami negatívan hatott?
– Egyáltalán nem. Édesapám visszatértével, ötéves korom körül kezdtem öntudatomra ébredni, korai éveimet nem határozta meg az apahiány. Nagyon boldog gyerekkorom volt, mint akkoriban szinte minden gyereknek. A kevéssel is beértük, az egyszerű dolgoknak is nagyon tudtunk örülni. A családunk nagyon szorgos, munkaszerető és nagyon sokoldalú emberekből állt. Sohasem kellett megtapasztalni az éhséget, mindig volt kenyér az asztalon. Édesapám inkább málét evett szilvalekvárral, csak, hogy a gyerekeinek több jusson a jó ételből. Gyerekként, meg is kérdeztem tőle, hogy „édesapám annyira szereti a málét, hogy mindig azt eszik?” Erre ő, éhezést, munkaszolgálatot megélt emberként, bölcsen, csak annyit felelt, hogy „az ételt nem szeretni, hanem megenni kell, fiam”.
– Családi örökség-e a technika iránti erős vonzalom?
– Édesapám cipészmester volt, aki egyszerű, de rendkívül dolgos parasztcsaládban nevelkedett, és az ínségesebb évek idején nem vetette meg az egyszerű kétkezi parasztmunkát sem. A szülei világlátott emberek, Amerikában is szerencsét próbálnak, így jómaga is New Yorkban látja meg a napvilágot. Édesanyám családi ága még több érdekességet tartogat. Az anyai ági felmenők, a Javorekek, Morvaországból kerülnek Székelyhídra. A gróf hozatja őket a városba, mint gépészeket. Innen ered az erős technikai érdeklődés, ami azután nyomon követhető a családban.
– Gyerekkori álom vagy szerencsés véletlennek köszönhető a pályaválasztása?
– Véleményem szerint véletlenek nincsenek, csak szerencsés találkozások és felismerések, jó emberek, jó helyen és persze a gének, amik mindig kiütköznek valamilyen módon az ember életében. Az elemi iskoláimat és a líceumi éveimet is egyaránt Székelyhídon végeztem. A mienk volt a harmadik líceumot végzett generáció. Kiskoromban nem voltak gyerekkori álmaim arról, hogy mi leszek majd, ha nagy leszek. Csak azt döntöttem el nagyon hamar és tudatosan, hogy nem akarok a földművelés, kínlódás zsákutcájában megragadni. Inkább tárgyakra, biciklire, motorra vágyom, az autók után sóvárgok, amiben igencsak kiütközni látszik az anyai véna.
Az érettségi után jelentkeztem híradástechnikára, Temesvárra, ahová be is jutottam, de közben máshogy alakult a sorsom, behívtak katonai szolgálatra, ahol a sors másfelé terelte az utam. A katonai szolgálat ideje alatt elvégeztem egy rádiótelegráfus-képzést, ami megerősíteni látszott a korábbi döntésem. A második katonai évben találkozom egy tiszttel, aki azt javasolja, hogy a rádiózás helyett inkább a tévészerelő technikumot válasszam. Hallgattam a szavára, így 1964-ben, 218 diák közül, az első öt között végeztem el a bukaresti tévészerelő technikumot.
– Hogyan emlékszik a televízióval való első találkozására?
– Az első meghatározó élményem a rádióval kapcsolatos. A kezdetekben, gyerekkoromban még csak egyetlen rádió volt a felsővároson. Egy öreg paraszt bácsi bölcs mondása meg is maradt erről az emlékeimben: „hallja bátyja, olyan ez, mint mikor Pesten muzsikálnak és ide is elhallatszik”. Televíziót már nagyobb gyerekként, legelőször másnál láttam, majd hamarosan a családunkban is lett tévékészülék. Számomra nem volt hatalmas rácsodálkozás ez a dolog. Engem már akkor sem maga a képernyő varázslata vagy a rádió hangjai bűvöltek el, mint sokakat, hanem az a komoly technika, ami a háttérben állt. Természetesen nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan működik, hogyan épül fel az a bonyolult rendszer, ami a kép, hang mögött van.
– Mikor jelenik meg a tévészerelői szakma Székelyhídon?
– Nagyon érdekes dolog ez, mert elmondhatom, hogy ez a szakma velem kezdődött és nyugdíjba vonulásomkor velem is szűnt meg Székelyhídon. A városban 1966-ban egy mozigépész nyitja meg a tévészerelő üzletet, de szakemberek hiányában igen hamar rossz híre kel a dolognak. Az embereket nagyon sokszor átverték, így mindenki rabló gazemberként tekintett a tévészerelőkre a kezdetekben. Amikor hamarosan bekerültem és sikerült átvennem az üzletet, a kezdetekben nagyon keményen kellett megdolgozom azért, hogy elismerjenek, visszaállítsam a szakma besározott jóhírét.
– Emlékszik-e, hogy melyek voltak az első televíziómárkák városunkban?
– Akár pontosan fel is tudom sorolni, hogy időrendben hogyan jelentek meg a különböző televíziótípusok nálunk. A legelső televíziók a lengyel Smaragd televíziók voltak, majd ezután jelennek meg a Rubin 102-esek. A legelső román gyártmányú televízió az E43-as modell volt, amit az E47-es, majd a Dacia követett. A legelső televíziótulajdonos Székelyhídon egy Leővi nevezetű kereskedő volt, ezután az idő előrehaladtával egyre több és több készülék jelent meg a városban. A régi öregek jól mondták akkoriban – amit nem igazán akartunk elhinni –, hogy jaj lesz nekünk akkor, amikor majd eljön az a kor is, amikor már minden szobában televízió lesz. Ez akkor, amikor még csak néhány készülék volt városszerte, valami hihetetlen fantáziálásnak tűnt. És íme, tessék, most ezt a kort éljük.
– Hogyan volt értékelhető akkoriban egy televízió megvásárlása?
– A kezdetekben az állam által kedvezményezettek juthattak csak tévékészülékhez, így a szabadpiaci árak az államiaknak a többszörösei voltak. 1964-ben például egy tehén ára 1500 lej volt, míg egy televízió 4200 lejbe került. Ez később a 90-es években a színes televíziók megjelenésekor is visszaköszönt. Akkoriban egy Samsung-televízió 90 000 lej volt, míg egy átlagkereset 3000 lej, ami óriási különbséget jelent, még mai szemmel is.
– Mit jelentett önnek a szakmája?
– Azon szerencsés emberek közé sorolhatom magam, akik mindig azt csinálták, amit igazán szerettek. Életemben nagyon jól összejött a szakmaiság és hivatástudat, ami nélkül nem érdemes az embernek dolgoznia. Az én generációm életében hatalmas technikai robbanás vette kezdetét, ami a mai napig csak felfelé ível. Akkoriban az ország rendkívül sokrétű nemzetközi kapcsolatokat ápolt, így a televíziós modellek kavalkádja jellemezte a szakmát, ami hatalmas szakmai tudást és kihívást jelentett egy tévészerelőnek. A román modellek mellett, orosz, német, japán, bolgár, magyar, lengyel, cseh modelleket is importáltak. A szakma csúcsa a 80-as évek időszaka volt, ami után a kilencvenes évek elejétől hatalmas minőségi váltás következett a bonyolultabb, modernebb készülékek megjelenésével. A tévészerelő szakma kevesebb és komplikáltabb munkává vált, ami a 2000-es években a modern televíziókészülékek megjelenésével lecseng, meghal.
– Továbbviszi-e valaki a családban a technikai érdeklődést?
– Igen, a fiamban él tovább az anyai Javorek örökség. ő elektronika szakon végzett, jelenleg szoftverkutatóként dolgozik Budapesten.
– Egy életút távlatából, van-e olyan szó, mondat, ami jellemzi önt?
– Igen, a stabilitás: mindig azt csinálni, amit kell, az előttünk álló feladatra összpontosítani. Szakmák jönnek és mennek, a karaván pedig halad tovább, de ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor biztosan jó helyen van, biztosan nem tért le a számára kijelölt útról.
Ványa Blanka
Írta: Ér hangja
Vélemény, hozzászólás?