Schmauz Anna és Szamos Ferencz a világháború éveiről

Koruknál fogva is biztos számtalanszor végiggondolták magukban a történteket, amit nem tudtak, de nem is akarták elfelejteni. Könnyűnek nem könnyű beszélni róla, mert felelevenednek a régi borzalmak, fájdalmak és a gyász. De mi örök hálával köszönjük nekik, hogy segítenek gyökereinket újra megtalálni. Kevéssel az interjú elkészülte után Ancika néni elhunyt, már nem fog soha többet mesélni az életéről azzal a szelídséggel és nyugalommal, amivel csak ő tudott, egyedi volt és pótolhatatlan. „Ami megtörtént életünk során, jó vagy rossz, akár tetszik, akár nem, azon már változtatni nem lehet, el kell fogadni, és lehet hogy rossz szó rá, de tanulni lehet belőle sok mindent, ki-ki magában döntse el, hogy mi is az” – vallotta. Köszönjük és nyugodjon békében.

– Ancika néni, meséljen a gyerekkoráról.
Schmauz Anna: Mivel minden kornak megvannak az időtöltései, mi is kitaláltunk sok mindent, még akkor is ha szegények voltunk, nem vettek babát meg mindenféle játékot, amit mostanság. De mi megcsináltuk, megvarrtuk, olyan volt, amilyen, de baba volt. Ott laktunk a felsőváros végén, ott volt szembe velünk a temető meg a legelő és kitaláltunk mindenféle játékot, meg libát őriztünk.
– Feri bácsinak is hasonló volt a gyerekkora…
Szamos Ferencz: Hát igen, az én édesanyám a család tizenkettedik gyermeke volt, úgyhogy mi Anci nénivel unokatestvérek vagyunk. Annak idején építették itt a Szamostól a Dunáig ezt a vízelvezető rendszert, dekongoknak is hívták, minden házhoz el voltak szállásolva a román katonák. Mivel nálunk is voltak,  én voltam a kedvencük, az anyukám elmondása szerint este, mikor hazajöttek, rögtön velem foglalkoztak, úgyhogy én egyszerre tanultam meg magyarul és románul is. Ez történt 1939–1940-ben, mert a magyar bevonulás 1940 őszén volt.

 

– Milyenek voltak a román katonák?
Sch. A.: Hát persze, nagyon jól emlékszem, ott voltak a katonák a kert végében, de úgy higgye el nekem, hogy román katonák voltak, de azok soha semmihez hozzá nem nyúltak, onnan egyszer sem tűnt el soha semmi az ég egy világon, a bunkerek ott voltak a kismezőn, a mi kertünknek a végiben pedig főztek a katonáknak, ott volt a konyha. Az én idesapámék elmentek otthonról, én olyan 12 éves kislány voltam, árultuk a bort és a pálinkát, jöttek a katonák, kimértem nekik azt, ami kellett, de azok mind egy baniig odaadták az árát. Olyan nem volt, hogy kihasználták volna, na gyermek, oszt nem fizetek, ilyen egyszer se fordult elő, úgyhogy azok nagyon rendesek voltak. Ez a háború előtt volt, mielőtt még bejöttek a magyarok.
– Mikor bevonultak a magyarok, ezek a román katonák itt voltak még?
Sch. A.: Már nem voltak itt, de azok a román katonák olyan szépen elvonultak, csendben, rendben, mondtuk is mindig, hogy a románok szépen elmentek, a magyarok szépen bejöttek.
Sz. F.: Én annyira emlékszem, mint kicsi gyermek édesanyámmal mentünk a központba, és kérdezték tőlem hogy hova mész, Ferike, én meg mint kicsi gyermek selypítve mondtam hogy „megyek a magyarok ebile”.
– Mikor a magyarok bejöttek, milyen volt a hangulat?
Sch. A.: Akkor volt egy olyan 2-3 év nyugalmas boldog időszak, ezt én akkor úgy éreztem. De aztán 1943–1944-ben már nagyon a háború közepibe voltunk. Az én idesapámat nem vitték be a frontra, mert az első világháborúban, amikor még alig volt tizenhét éves, az orosz fronton a szeme valamilyen sérülést kapott, leszerelték, s aztán többet nem hívták be. Volt katona az első világháború után, mármint román katona a trianoni döntés után, három évig, de nem panaszkodott, csak az a három év kicsit hosszú volt.

 

– Mikor a németek Székelyhídra bevonultak, arra tetszik emlékezni?
Sch. A.: A német katonák igazi úriemberek voltak, bármilyen furcsán is hangzik. Mikor vonultak ki, akkor látszott rajtuk olyan pánikhangulat, idegesek voltak, de én nem hallottam, hogy bántottak volna valakit. Ez idő tájt volt az is, mikor be kellett szolgáltatni a rádiót, de hát akkor még nem sok mindenkinek volt rádiója.
Sz. F.: Én még arra is emlékszem, mikor a magyarok építették azt az utat, ami most a székelyhídi határátkelőhöz vezet. A katolikus templom előtti szerpentint is akkor rakták ki macskakővel. Mi mentünk bámészkodni, mert az az úthenger nekünk gyermekeknek nagyon érdekes volt. Nagyapám mesélte, hogy olyan meredek volt az a domb, még mielőtt megcsinálták, hogy a szekérkereket ki kellett kötni, csak úgy tudtak a dombon lejönni.
– A németek kivonulása után mi történt?
Sch. A.: Ó, hát a németek még itt voltak, mikor oroszok (helyesen: a szovjetek – szerk. megj.) már bejöttek, a németek Vecseren voltak, az oroszok a felsővároson és mikor Galamb Jani bácsit meglőtték (Anci néninek nagybátyja – szerk. megj.) jött erre lefele a Vecser fele, mondták neki, hogy ,,stoj!”, vagyis ,,állj!”, de nem hallotta, mert egy kicsit süket volt szegény. Napokig ott volt felravatalozva, nem tudták eltemetni, de már nem is akarták, mert ahol az orosz katona meglátta, hogy halott van a háznál, bement, megemelte a sipkáját és elment; de ahol minden „rendben” volt, hát arról nem jó beszélni… Olyan is volt köztük, ha bement egy házba, és meglátta a szentképet, vetette a keresztet… meg olyan is, aki szerette a gyermekeket…
– És még milyen katona volt?
Sch. A.: Meg rossz, nagyon rossz… Mindent felforgattak, mindent elvittek, amit csak mozdítani lehetett, ha disznó volt, meglőtték, az apró jószágot leütötték. Drága Marika, én bujkáltam annyit, még ágy alatt is voltam, szénapadláson is voltam, pincébe, azt se tudta idesapám már, hogy hova bujtasson, már nem tudta, hogy hova tegyen. Akkor azt mondták, hogy Nagy Sanyi bácsinál vannak már sokan (ez a felsővároson volt, ahol Nagy Sarolta tanító néni lakott). Ott volt az orosz főhadiszállás, és mivel ott tisztek voltak, azt mondták, hogy ott nem fognak garázdálkodni. Azt mondták, hogy több asszony meg lány van már ott, és menjen idesapám, vigyen engem oda. Hát el is vitt, bementünk és hátul egy kis kamaraszerű helyiségben voltak is már sokan, hát én is bementem. Majd egyszer egy kis idő után benézett egy kis orosz katona, bemosolygott, nem szólt semmit, behúzta az ajtót és elment. Én ám nagyon megijedtem, úgy gondoltam, hogyha ez most ide bejött, amikor ezek az orosz tisztek, katonák berúgnak, akkor is bejönnek, és ha az én apám nem lesz itt, nem lesz itt senkim, akkor énvelem mi lesz, ki fog engem megvédeni? Akkor én kimentem és azt mondtam az apámnak, „tessik engem hazavinni, nem bánom, akármi is lesz velem, de én nem maradok itt egyedül”. Mondta szegény apám, hogy „hát ha te azt akarod, jányom, akkor gyere, hazaviszlek”. Be is igazolódott a félelmem, mert akkor éjszaka ott egyetlen nő sem menekült meg az erőszaktól, azt mondták a szomszédok, hogy volt ott olyan ordítás, kiabálás; még olyan is volt, akit megfertőztek, és hogy szégyellték azok a szerencsétlen asszonyok. Hogy mi félelmet kellett nekünk elszenvedni, azt kimondani nem lehet…

 

– Feri bácsi sokkal fiatalabb, mint Ancika néni. Hogy vészelte át a család ezt az időszakot?
Sz. F.: A mi házunk alatt volt egy ilyen kis pince, ahol a krumplit tartottuk, oda bujtunk le a bombázás elől. Arra emlékszem, hogy először kozákok jöttek, mindenhova bementek, német katonát kerestek. Mivel a mi pincénk kicsi volt, és nem tudott lóháton lejönni, mindenkit felszólított, hogy menjen fel. Én meg a krumpli tetején elaludtam és ott felejtettek, majd mikor lejött egy orosz katona megnézni, hogy nem maradt-e lent valaki, hát én ugy megijedtem, de szerintem ő is, mert én elkezdtem sírni, de végül is nem bántott, csak megijedtem.
Sch. A.: De ahol kicsi gyermek volt, ott aztán követelte az anyát, a „barisnyát” az orosz, bekeresték a házat is érte, volt, ahol ki tudták magyarázni, hogy a „nyemcki”, vagyis a németek meglőtték, hogy elhitte vagy se nem tudom, csak nem kereste tovább. Volt olyan orosz katona, amelyik elővette a fényképet, mutatta a családját, és elérzékenyült, de volt köztük rengeteg nagyon gonosz, buta, barbár ember. Egyszer már el volt csendesedve egy kicsit a helyzet, még lézengtek azért itt-ott néhányan, bejött hozzánk egy nagy derék katona, ott ültünk a nyári konyhába, az én lábamon egy csizma volt (nem tudom már pontosan kié volt, de nagyon fázott a lábam, és felhúztam), de a katonának volt háromszor akkora lába, lehúzatta velem a csizmát a lábamról és elvitte, ott hagyott mezítláb. De az is igaz hogy ezek közt volt olyan, hogy még katonaruhája sem volt, hát akkor az volt a „felszabadító hadsereg”. Ezek se Istent, se embert nem ismertek. Egy éjszaka a szénapadlásról le kellett menekülni, mert akkoriban nádas tető volt és ott perzselték a libát az eresz alatt, és apám attól félt, hogy meggyúl, és beleégünk. Éjszakának idején kellett menekülni, akkor még nem volt világítás, olyan sötét volt, úgy féltünk. Egy másik lánnyal mentünk oda, ahova mondta apám, hogy menjünk, mert ott már nem voltak vagy még nem voltak oroszok, úgy osontunk, nehogy észrevegyenek, mert annyi orosz katona vonult lóháton, szekérrel, gyalog. Nagyon féltünk, reszkettünk… háború volt és akkor nekünk az jutott. De én azt mondom, hogy a Jóisten őrizzen meg minden fiatalt a háborútól, ha tudják, ne is tudják meg soha, hogy milyen is az…

 

– A grófi családot ismerték Ancika néni meg Feri bácsi…
Sch. A.: Igen ismertük, de azok elmenekültek, mire bejöttek az oroszok, az öreg gróf az ugye meghalt, és volt hat gyermek, három lány és három fiú. Én úgy tudom, mindegyik fiút elvitték, és odamaradtak a háborúba (Stubenberg Pál gróf a focşani-i fogolytáborban halt meg, eddig egyedül róla vannak adatok – szerk. megj.), a lányokból kettő férjhez ment még a háború, vagyis 1940 előtt. Miután a grófi család elmenekült Székelyhídról, a kastélyba az ment be, aki akart. Ott az égvilágon mindent összepocsékoltak, törtek-zúztak, loptak, raboltak. Szörnyű, hogy mi volt ott, de nem csak az oroszok, még a helyi lakosok is, a könyveket széjjelhajigálták, összecibálták, amit nem tudtak elvinni, ott összetörték.
Sz. F.: Ide tessék figyelni, manapság is mit csinálnak, letépik azt a virágot de nem azért, mert szükségük volna rá, nem, odébb mennek és eldobják. A kastély kirablása is arról szólt, hogy valaki elvitt valamit, mert érdekes volt, később elkallódott meg eldobta, mert nem tudta használni, vagy csak szégyellte saját magától, amit tett. Ami érték akkor eltűnt, azt nem lehet elmondani, de higgye el, hogy akkor az volt a legkisebb gond, mert akkor a túlélés volt a lényeg .
– Mikor vége lett ennek az „átvonulásnak”, a grófi család hazajött.
Sch. A.: Haza, de nem a kastélyba, hanem kaptak két kis szobát a régi cselédlakásokból a felsővároson, ahol most Bende bácsiék laknak, és abban az ínséges időbe, hát nem volt mit enni, nagyon nehéz volt, de olyan nagyon sokat segíteni az se tudott, aki akart, mert nem volt miből. Majd aztán eltelt egy kis idő, összeszedtük egy kicsit magunkat, és próbáltunk segíteni, amivel tudtunk, mi is sütöttünk egy kis cipóval többet, mikor tudtunk, hej, de milyen örömmel elfogadták. Az éhség nagy úr tud ám lenni, de azért akármilyen nehezek is voltak a körülmények, mindég meg tudtak EMBERNEK maradni is. De olyanok is voltak, akik gúnyt űztek belőlük, az olyan felkapaszkodottak, akik a mások kigúnyolásával mutatták meg a hatalmukat.
Sz. F.: Akkor az is elég volt, ha egy valaki rámutatott a másikra és azt monda, hogy „az ott ni, szidta Sztálint”, azonnal vitték el azzal a bizonyos „meseautóval”, éjszaka persze, hogy hova, a börtönbe vagy a Duna-csatornához.

 

Nagy Mária