Beszélgetés Máté Piroskával, a székelyhídi meteorológiai állomás rangidõs meteorológusával

 

Utoljára középiskolás koromban jártam a székelyhídi meteorológiai állomáson, így a szokásosnál is érdekesebbnek ígérkezett a következõ beszélgetés. Odaérkezésemkor a rangidõs meteorológus, Máté Piroska fogadott, aki már több mint három évtizede foglalkozik az idõjárás-kutatás és -elõrejelzés tudományával.

 

– Mióta létezik Székelyhídon meteorológiai állomás?


– Az állomás 1954-ben létesült, az akkori Gostat (állami mezõgazdasági vállalat – szerk. megj.) területén, majd 1956-ban költözött végleges helyére, az úgynevezett Veresdomb szomszédságába. Azonban a székelyhídi meteorológia története ennél jóval messzebbre nyúlik. Stubenberg gróf már az ezernyolcszázas évek végén érdeklõdött a meteorológia iránt, és az õ megbízásából már akkor méréseket végeztek, melyekrõl adatok is fennmaradtak. Többek között a légnyomás, a hõmérséklet és csapadékmennyiség mérésével foglalkoztak. Kezdetben az állomás a vízügyi igazgatósághoz tartozott, de manapság a kolozsvári észak-erdélyi regionális központ alá van rendelve.

 
– Környékünkön nem igazán ismerek más meteorológiai állomást. Miért pont Székelyhídra esett a választás?


– Valóban, régiónkban Nagyvárad után a következõ nagyobb állomás Nagybáródon (Borod) van. Általában kisebb települések nem is rendelkeznek hasonló központtal. Azonban Székelyhíd egy igen különleges és jellegzetes klímával rendelkezik, amely megkülönbözteti a régió többi településétõl. Ez az úgynevezett érvölgyi klíma, mely az õsi Ér folyó maradványaként maradt fenn nálunk. Ezt jól példázza, hogy Székelyhídon télen hidegebb, nyáron pedig melegebb van, mint Nagyváradon.

 
– Hogyan fonódott össze az ön sorsa a meteorológiáéval?


– Az egész a középiskolában kezdõdött nyolcadik osztály végén, amikor választani kellett, hogy hol szeretném továbbfolytatni a tanulmányaimat. Persze volt addig számos gyerekes tervem, de akkor valamiért az aradi meteorológiai szakiskola tetszett meg. Ez volt abban az idõben az egyetlen ilyen jellegû intézmény az egész országban. Miután elvégeztem az iskolát, Székelyhídra kértem a kihelyezésem. Nem nagyon ismertem a települést, de mivel Nagyváradon gyakorlatoztam, ez tûnt a legközelebbi helynek hozzá, hát ezt választottam. A választás jónak bizonyult, és hûségesen ki is tartok mellette. Véletlennek bizonyult az elsõ találkozás, de mikor kezdtem jobban megismerkedni a meteorológiával, óriási szerelem lett belõle. Sokakat elrémiszt a sok matematika és a kódolt jelrendszer, amit használunk, de én pont ezt szeretem benne a legjobban. Az egészben az a legcsodálatosabb, hogy ez a kódrendszer nemzetközileg elfogadott, ezért, ha én egy japán szakembernek mutatnám meg a méréseinket, közös nyelv használata nélkül is tökéletesen megértenénk egymást.

 

 

– Õszintén bevallom, hogy teljesen laikus vagyok a témában, és szerintem még sokan vagyunk így ezzel. Dióhéjban mesélne egy kicsit a meteorológusok munkájáról?


– A méréseket a meteorológiai platformon, vagy más szavakkal megfigyelési ponton végezzük, amely a világ minden táján 26×26 méteres. A székelyhídi megfigyelési pont mûszerei 124,5 méteres tengerszint feletti magasságban vannak. Több dolgot mérünk. Például a hõmérsékletet, amit a közhiedelemmel ellentétben mindig árnyékos helyen, talajtól számított kétméteres magasságban mérünk. Ezenkívül vizsgáljuk még a légnyomást, csapadékmennyiséget, felhõzetet, valamint a napsütéses órák számát is. Ez egy speciális üveggömb segítségével történik. Ez a heliográf nevû mûszer összegyûjti magában a napsugarakat és a hátánál lévõ különleges papírcsíkot végigégeti a napsütéses órákban. A gyerekeknek ez az egyik kedvence, mert hasonlít egy varázsgömbhöz.

 
– Ha már szó esett a gyerekekrõl, szoktak-e látogatók érkezni a meteorológiai állomásra?


– Sokáig nagyon kevesen tudtak az állomás létezésérõl, de az utóbbi idõben igen sok iskolás fordul meg nálunk. Az életkor igen változó, kisiskolástól egész középiskolásokig terjed. A gyerekek csodálkozó tekintettel figyelik a fura mûszereket, és nagy figyelemmel hallgatják a bemutatásukat. Ez fontos is, hisz belõlük lehetnek a jövõ meteorológusai.

 
– Látom, hogy a méréseket óránként továbbküldik. Mi történik velük a továbbiakban?


– A mérési eredmények Kolozsvárra, majd innen Bukarestbe kerülnek, ahol többek közt ezek feldolgozásából születnek a meteorológiai jelentések, amit az úgynevezett sztármeteorológusok bemondanak a tévében. Persze ez csak a látványos része a dolgoknak, az adatokat statisztikusok is feldolgozzák, melyekbõl számos érdekes eredmény születik országos és településekre lebontott szinten is.

 
– Nagyon tiszteletre méltónak tartom, ha valakinek olyan munkája van, amit nagyon szeret és ilyen hosszú idõn keresztül képes kitartani mellette…


– Szerintem, mint mindenhez az életben, ehhez is elhivatottság kell. Nálunk is igen sokan megfordultak az évek során, de csak igen kevesek voltak, akik õszinte szeretettel viseltettek a meteorológia iránt. Ezek az emberek hamar ki is hulltak, elmentek másfelé szerencsét próbálni. Hajdanán még öten váltottuk egymást, és a mérések éjjel-nappal folytak. Mára ez a szám igen csak csökkent, jelenleg ketten vagyunk a kolléganõmmel, Kulcsár Elisabetával, és a mérések is csak a nap bizonyos szakaszaiban történnek. A közelmúltban ment nyugdíjba kollégánk és barátunk, Melán Zoltán, aki 42 évig teljesített szolgálatot a központban, akit nagyon tisztelek, mert nagyon sokat tanultam tõle az évek során. Õ volt a székelyhídi központ veteránja. Nagy ûrt hagyott maga után, nagyon nehéz lesz pótolni a helyét. Nem könynyû a meteorológusi hivatás, az elmélet mellett nagyon sok gyakorlatra van szükség, hogy valakibõl jó szakember váljon. Engem is sok mindenre tanított meg az idõ, és a tapasztalataim java részét igyekeztem és igyekszem átadni a következõ generációnak.

 
Ványa Blanka