„Mert így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (Ezékiel 34,11)

Krisztus születése előtt félezer esztendővel hangzott el először ez a prófécia, a babiloni fogságban szenvedő, türelmetlenül várakozó nép felé. Mikor lesz már vége a fogságnak, a szenvedésnek, a nyomorúságnak? Bizony, hosszú volt az a fogság, egy generáció meghalt, csak a következő nemzedéknek sikerült megszabadulnia és hazamennie. A fogságban lévő nép kapja a nagy próféciát; mennyi vigasztalás, mennyi erő van benne: Jön az Úr! – és leírja az eljövendőt, a Messiást, Aki úgy érkezik meg, mint egy jó Pásztor: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.”

Feltételezem, hogy a cikkem címére a legtöbb felnőtt csak elmosolyogja magát, talán bevillan egy kép lelkes kisgyerekekről, akiknek piros ruhába bújt, pocakos nagyszakállú oszt apró ajándékokat. Pedig én most nem iskolákban, óvodákban megszervezett decemberi éneklésekről és ajándékozásokról szeretnék írni, rövid fejtegetésem sokkal inkább szól felnőttekről, mint gyerekekről, sokkal inkább szól felnőtteknek, mint gyerekeknek. Talán sokan azt sem tudják, honnan is ered az a kedves szokásunk, hogy december 5-én este a gyerekek kiteszik kifényesített cipőcskéiket az ablakba, melyekbe a Mikulás reggelre a jóknak édességet csempész, a rosszaknak pedig virgácsot. Lássuk hát mikor, s mivel kezdődött el a mikulásozás hagyománya s mivé lett mára.