Ez volt a legemlékezetesebb hozzászólás mindahhoz, amit egy júliusi szombat délelőtt műveltem a házunk előtt. Amikor péntek este az ablakon kinézve eldöntöttem, hogy másnap kitakarítom a Cser patak előttünk folydogáló szakaszát, eszembe sem jutott más azon kívül, hogy szebb lesz a patak. Ellenben másoknak, a járókelőknek számtalan dolog eszükbe jutott, és szinte kivétel nélkül hangot is adtak gondolataiknak.

Tapasztalataim szerint vegyes érzelmeket váltottam ki a mellettem elhaladó lakosokból, amint egy gumicsizmában, kesztyűben, egy vasvilla társaságában a patakban jöttem-mentem fel s alá, kiszedegetve a kisebb nagyobb szemétdarabokat, az elszaporodott gyomokat, amelyekbe belegabalyodtak nejlondarabok, és a többi. Néhány példát megemlítve az elhangzottakból, volt aki viccesen vagy csak félig viccelve megjegyezte: „Jaj, kedves, de ügyes! Lehet jönni hozzánk is!”

Aztán volt még: „Jaj Orsika, kell ez neked?”, meg: „Gyermekem, nem vagy te normális, hát nem a te dolgod ez!”, továbbá: „Szégyellhetné magát a tanács! Hol vannak ilyenkor a szociális munkások?!”

Volt, aki a délelőtt folyamán többször is elhaladt a járdán s érlelte magában a hozzászólást: „Na így kéne tegyen mindenki.”

Nos, elgondolkodva a történteken azt hiszem e legutóbbi hozzászólással tudok a leginkább egyet érteni vagy azonosulni. Őszintén bevallom, nem tudom, kinek a dolga a patak tisztán tartása, és nem ismerem a közmunkásokat sem, de azt tudom, hogy bántja a szemem, ha igénytelen a környezetem. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ez a rendszer, amiben élünk, amitől elvárjuk, hogy kiszolgáljon minket, és ami szemmel láthatóan nem tesz eleget ennek. És most nem feltétlenül a városvezetésre gondolok, hanem általában az emberek életvezetésére. Ha valami nem működik, nincs rendben körülöttünk, és akinek dolga annak gondját viselni, nem tesz a feladat ellátásáért, akkor karba tett kézzel nézzük, ahogy valami ránk omlik, ellep minket, stb.? (Nyilván nem azokról beszélek, akiknek egészségügyi állapotuk ezt nem engedi meg.) Nem gondolom ezt helyesnek. Azt tanultam otthon meg a Petőfi-suliban is, hogy lépni, cselekedni kell. S ha valakinek nem megy, akkor segíteni, mint ahogyan nekem is segített egy ember, amikor nem tudtam kidobni a partra egy nagycsomó iszapos gazt. Ezúton is köszönöm, M. F.! És köszönöm a hozzászólásokat is az arrajáróknak, megerősítettek abban, hogy amit tettem helyes volt.

Végezetül még néhány kedvenc hozzászólás:

„Szevasz fiam, hát mit csináltál, hogy közmunkára tettek?” – ismeretlen.

„Anya! Nézd, elrontották a patakot!” – a kislány, aki addig nem látta tisztán a patakot.

 

Bíró Orsolya