Hogyan kapunk választ Arany Jánostól korunk aktuális kérdéseire?
Megrendült értékek korában élünk. „Ahogy tetszik?”„Ahogy lehet”? (Reményik S.). Nem csupán tragikus haláleseteken rendülünk meg – a helyzet ennél sokkalta súlyosabb. Mert „szabad” Istent tagadni, „szabad” bálványokat imádni, „szabad” Istent káromolni (mi értelme egy nem létezőnek képzelt Istent szidni?), „szabad” a nyugalom napját semmibe venni, „szabad” a szülőkhöz tiszteletlenül viszonyulni, „szabad” ölni, „szabad” paráználkodni, „szabad” lopni, „szabad” hamisan tanúskodni (hazudni), „szabad” megkívánni azt, ami a másé. Akik ezeket gyakorolják, azok „szabadok” vagy „rabok”? „Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!”
Ady Endre három szóban fogalmazta meg korunk lényegét: „Minden Egész eltörött.” Mi ez az egész? A lét értelme. Nem álltatjuk magunkat azzal, hogy a XIX. században, s azt megelőzően minden paradicsomi lett volna, s a XX. század váratlanul vált volna pokolivá. Korábban is történtek szörnyűségek, de az emberek többsége számára eleven valóság volt Isten. „A leghosszabb évszázadban” (Szilágyi Domokos) is lehetett törekedni „a teljesség felé” (Weöres Sándor), de az emberek többsége számára nem volt eleven valóság Isten. Úgy szólni hozzá, mint halottainkhoz a temetőben – nem megelégítő.
A XX. század két emblematikus írója, Franz Kafka és Samuel Beckett egyként ragadták meg a lét abszurditását. Kafka nevét vesztett hőse, K. nem tud bejutni ama „Kastélyba”, nemcsak „a hivatalnak packázásai” miatt, hanem azért, mert mintha eleve kudarcra lenne ítélve. Beckett antihősei hiába várnak Godot-ra, valami istenfélére, mintha hiábavaló lenne az advent. Hisz Jézus nem tért vissza kortársainak életében, sem Kr. u. 1000-ben, sem Kr. u. 2000-ben. Talán majd Kr. u. 3000-ben? „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül.” (Mt. 24,36). Sok a kérdés – kevés a válasz. „Az emberfaj sárkányfogvetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!?” (Vörösmarty)
Ebben a jelenvaló globalizált világban nem anakronizmus még mindig azt énekelni, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar!”? Arany János keserű töredéke, „Hasadnak rendületlenül légy híve, ó magyar!”, inkább talál reánk. S az 1956-os forradalom népi iróniája a hatalmon lévőkkel kapcsolatosan, mely szerint „hazudnak rendületlenül”, most is érvényben van. Bizony hazudni fognak Krisztus második eljöveteléig.
És mégis Rendületlenül. Arany János 1860-ban írt költeménye olyan, mint egy textus nélküli, versbe szedett, tömör, tökéletes prédikáció. „Akinek van füle a hallásra, hallja!” Nincs terünk a sorról sorra haladó, „explication de texte”-szerű magyarázatra, de mind a hét szakaszból kiemelünk valami különösképpen hozzánk szólót.
1. „Hallottad a szót: »rendületlenül« – midőn fölzengi myriád ajak…” Félreértés ne essék: nem milliárd ajakról van szó (enynyi a mai Európában sincs, legfeljebb Kínában és Indiában), csak tízezerről. De egy tízezres kórus is lenyűgözően zenghet. A döntő jelentőségű az, hogy értve értsük a szót „és könnyelmű szájon merő szokássá szent imád ne váljon!” Hányszor daráltuk le tibeti imamalomszerűen a Miatyánkot – s mióta engedélyezték –, hányszor fújtuk el lélektelenül nemzeti imánkat?
2. A melankolikus (mostani kifejezéssel élve: depresszióra hajlamos) Arany Jánosnak nem lehetett harsány humora. Nemzeti és családi sorscsapások (leányának korai halála), akár esztendőkre is lebénították az írásban. („Nagyon fáj!” – mint József Attilának, csak más miatt – „nem megy!”) De az egyik legbölcsebb magyarként, aki valaha élt, mégiscsak rendelkezett egy fajta csöndes humorral, amit megcsillantott verseiben. „Nem mondom: a hont ők nem szeretik, de jobban a tapsot, mint a hazát…” A kötelező kommunista vastapsok korán már túl vagyunk, de a tenyereket kímélendően feltalálták a tapskesztyűt. Ki az, aki nem szereti, ha őszintén megtapsolják?
3. Arany János Az ember tragédiájának első értő és értékelő olvasói közé tartozott. Madách Imre e halhatatlan művében találkozhatunk Luciferrel, akinek a neve magyarra fordítva azt jelenti: „fényhozó.” De miféle fényt hozott az embereknek? Contradictio in adjectoval élve sötét fényt. „Fényt űz csinált érzelmeivel nem egy, kinek világát csak divat teszi…” Fényhozó-fényűző: e kettő szinte egy, ami édes anyanyelvünk szemléletességét mutatja. A divatot illetően pedig, hát jelenleg nem az egymást sebesen váltó divatok világában élünk? „Trendinek” lenni minden áron. S melyik egészsége
s férfi ne függne szívesen „női bájon”, bár egészséges férfinak lenni már nem igazán trendi.
4. Arany Jánosnál harmonikusan fonódott össze magyarsága, keresztyénsége, embersége. Neki nem volt „cégér hona”. De a szelíd és alázatos szívű Jézushoz hasonlóan, ha nem is a korbácsot, de a szavát fel tudta emelni: „ki innen! E hely az Úr temploma: Rátok az ostor pattogása vár!…” Már nem kalmárvilágban, hanem menedzservilágban élünk. Isten „halála” után, mintha a Mammon maradt volna csak a világ színpadán. Pedig már Pál apostol megírta Timóteusnak: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” De ilyen mértékű nyerészkedés, mint most a létező szocializmus bukása után még sosem volt a világtörténelemben.
5. „Jaj, a legyőzötteknek!” Ez az ókori mondás mit sem veszített érvényességéből. Hányszor büntettek minket, magyarokat vesztett háborúink, forradalmaink, szabadságharcaink után, hányszor bélyegeztek minket bűnös nemzetnek, noha nem voltunk rosszabbak, igaz jobbak sem más hasonló nagyságú, illetve kicsinységű nemzeteknél! „Gyarló erényünk ön tagadni kész, mint Péter a rettentő éjszakán.” Péter háromszor tagadta meg Mesterét, s bár a közhely szerint „három a magyaré”, mi nem háromszor, hanem Isten tudja csak, hányszor tagadtuk meg nemzetünket. „De kishitűvé szent imád ne váljon!” Volt idő, amikor a magyarok felsőbbrendűségű komplexusban leledzettek, most inkább alsóbbrendűségi komplexusban leledzünk. Egyikből sem fakadhat áldás.
6. Arany János mintegy száz évvel korábban ráérzett egy XX. századi szociológus (D. Riesman) könyvének címére (A magányos tömeg). „Bújsz a tömegben, átkos egymagad.” Az a kor – és kórtörténet, ami a XX. században vált általánossá szinte világszerte: az atomizálódás, korábban ismeretlen volt. Ma már falun is alig vannak közösségek. De a magányt egy nagyvárosban, netán világvárosban még inkább meg lehet szenvedni, mint egy olyan településen, ahol még köszönnek egymásnak az emberek. „Káromkodássá szent imád ne váljon!” A japánok állítólag nyelvi okokból kifolyólag nem tudnak káromkodni. Mi magyarok – az amerikaiakhoz hasonlóan – bőségesen káromkodunk. Ezzel pedig nemcsak a mennyei Atyát, hanem „nyelv-édesanyánkat” is meggyalázzuk.
7. A hetedik versszak egy-egy szóban mintegy összegzi az előző hat versszak mondanivalóját: „ábránd, hiúság, múló kegy, javak, – / Lenn a sikamló tér, nyomás felül, / Vész és gyalázat el ne rántsanak.” Hanem „hűséged megálljon!” A „hit” és a „hűség” szavunk nem véletlenül fakad egy tőből. S bár nem magától értetődő a XXI. században hinni Istenben és hűnek lenni embertársainkhoz, mi hadd maradjunk meg rendületlenül hív(ők)nek a burjánzó hitetlenség és hűtlenség korában is.
Homoletikai szempontból helytelen, ha utólag keresünk textust a prédikációhoz, de Pál apostol hitvallása ide kívánkozik Arany János versének a végére: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4, 13). Kétes pszichiáteri vélemények szerint Pál apostol epilepsziás volt. Ha ez igaz volna, Pál ennek ellenére is a kereszténység Jézus utáni legjelentősebb személyiségévé vált. (Az viszont kétségtelen, hogy Dosztojevszkij epilepsziás volt és mégis a világirodalom legnagyobb alkotói közé emelkedett.) Krisztussal – míg meg nem halunk – mindent kibírunk és elbírunk. Utána a többi már Isten dolga.
Arany Sándor református lelkész
Vélemény, hozzászólás?