Nem hebegett, már az is meghaladta az erejét. Félórán át nyitott szemmel bámulva az eget, horkolt, majd ugyanennyi ideig csukott szemmel. Ezt a jelenséget nevezik lassított pislogásnak. Nem tudom, általában bevett szokás-e szundikálás közben a szemnyitogatás…

Csak feküdt, és fordultában átölelte a lámpavasat, adott neki egy nagy puszit, majd ernyedt fejvakarás tompított változata után, kibuggyant belőle egy „szeretem a dobozosat” hebegés is. Aztán lankadtan hátralógó kobakkal visszahanyatlott az útpadkára. A csatornafedőt párnának igazítva zengett a hang. Kívül a horkolás, benne a nagy fekete lyuk csendes semmije, amelyik szívességből, átmenetileg a világegyetemen kívüli természetes vegetálásba segítette, saját maga keserítette elszúrt életéből.

Rozika, a csaplárné, emberbaráti szeretetből a mosogatólét egy kanálissal lejjebb lottyantotta be. A döcögő hanyattfekvőt régről ismerte, és bár gyűszűnyi vízbe ölte volna urát, ha követi példáját, magában mégis értékelte a bátorságot, amit ez az ember nap mint nap rendületlenül gyakorolt. Nem hárította át a felelősséget, mint a gyengébb jellemű amatőr iszogatók. Ezért a csendes, egykedvű, semmi örömet nem adó szórakozásért mindennap látható jegyekkel fizetett. Kék, zöld, lila és a szivárvány minden színében pompázókkal.

Nem tudott spicces lenni, csak merevrészeg. Ez az állapot hosszas gégefőmozgató küzdelem után következett csak be. Ilyenkor, az utolsó előtti erejével megírta saját halálos ítéletét. Mindig volt nála egy erre a célra előkészített hatalmas kartonlap, amit – hogy a várható áramszünet idején valahogy ki ne meneküljön a közeléből –, vastag rézdróttal akasztott nyakába. Két oldalt kilyuggatta a kartont, és utolsó erejével beletekerte a vastag drótot.
Elővigyázatos volt. Bár gusztustalan főnöke naphosszat kénye-kedve szerint lapította kockásra bakancsa talpával, de neje képtelen volt felfogni, hogy erre az egyébként nem túl jó, de fontos szórakozásra igenis szüksége van.
A kartonlapra minden nap újra és újra felírta: „Testvér, légy bárki, ha rám találsz és van időd, kérlek, cipelj haza. Eszedbe ne jusson csengetni, pakolj le, mint egy zsákot a lábtörlőre, és akár valami mérgezett egér, menekülj, ha a nőm megjelenne. A lakcímem itt olvashatod. Bátor ember vagy, és előzékeny, köszönöm!”

Hogy, hogy nem, minden nap akadt egy jószívű, konfliktust elsimítani vágyó, akit emberünk neje – a megszokott időben – függöny mögötti ablaklesből, álca mögül várt, hogy az efféle mocskokat, életre szóló emlékül, példás sodrófa-kenegetésben részesítse, urastól.

Teljesen fölösleges volt odaírni a veszély mértékét. Minden egyes színjózan tökfilkó, menekülés helyett biccentett, és kezet csókolt a szundikáló nejének. Az kihasználva helyzeti előnyét, azonnal neki is esett a fejének. ő ugyanis alkoholos terápia helyett a mindennapok stresszét férje és egy ilyen bizonyíthatóan betolakodó idegen pupák elcsépelésével jegelte.

(Értük és helyettük)
id. Boér Péter Pál