Az ötödik X után az emberfia óhatatlanul azon kapja magát, hogy szándéka ellenére az ismeretlen múltról beszél csemetéinek. Nyelve hegyén már ízlelgeti zamatát a bölcsesség látszatát hordozó szónak, csak még ódzkodik a „bezzeg az én időmben!”-nel kezdeni a fejtágítással egybekötött emlékezést.

Mert a belül lüktető én még fűti az ifjonti hév, izeg-mozog a lélek és május tájékán a szívverések száma szintúgy fokozódik, mint évtizedekkel ezelőtt. E vén gúnyával, az őszülő üstökkel, komorodó ránccsermelyekkel nehezen tud megbarátkozni a rakoncátlankodó jellem.

Miközben megidézzük a nagymamák simogatásának melegét, a bársonyos tenyér puha érintését, a szeretet sütötte friss kalács illatát, az aszalt szilvák ízét vagy a nagytaták bütykös barackjait a fejtetőn, ami a kislegény unokának kijár, a kesernyés emlékezés mágikus angyalai eltörlik az időt, a régiek és az életbe még alig lubickolók egymásra találnak. Néha eljátszadozunk családunk kicsinyeivel, képzeletben feltámasztjuk a már nem élő nagyszülőket, a dédit és elképzeljük csetlő-botló tanácstalanságukat a mai kor zűrzavarral teli világában. A fiatalos fantázia elszabadul ilyenkor, hahotázásba tör ki kis csapatunk, murisnak tűnik, ahogyan elképzeljük a századelői őseinket, amint térdre rogyva istenként tisztelnék a televíziót, vagy máglyára dobnák, így teremtve meg a modern kori boszorkányégetést. Képtelenség lenne számukra elmagyarázni az internet működését, miközben lázasan matatnának a maroktelefonokat egymással összekötő huzalok után.

A technika rohamos fejlődése szinte már követhetetlen, ami ma újdonság, holnapra már avíttnak számít, az emberi elme szinte már túllépi saját korlátait, a teremtés isteni privilégiumába kontárkodni akarók tábora nő. Miközben a csontba zárt csoda, az emberi agy felfedhetetlen mélységeiből végtelennek tűnő perspektívák nyílnak, addig néhány arasznyival lejjebb, jelentem, a helyzet változatlan. Mert az érzelmeket, indulatokat hordozó masina az, ami nem puszta logikára, a rideg tudásra épít, ami emberré teheti az embert, évezredek óta változatlan. Az ármánykodás, a sunyiság, a rosszindulat, a rókalelkűség, oldalnyi hosszan sorolható felhalmozott gyarlóságaink börtöne fogva tart. Véres évszázadok tanúsága nem volt elegendő, hogy emberi mivoltunkat, a belénk lehelt isteni lélek tisztaságát visszaszerezzük. Halomra gyilkoljuk egymást, démoni eszmék népeket kergetnek csatatérre , egy-egy tollvonással nyomorítanak meg nemzeteket. A gonosz jelenléte érezhető valóság annak ellenére, hogy tombolása civilizáció-mázzal bevont. „… de ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik…” – szól az örök érvényű üzenet, reményelixír a mindig létező maradéknak.


Írta: D. Mészáros Elek