A vidék letűnt mocsár-, illetve lápvilágának kiváló leírását lehet olvasni Nánási Zoltán régész-történelemtanár Székelyhídról szóló történeti monográfiájában, melyet az Érmellék Egyesület adott ki 2003-ban. Manapság majdnem teljes mértékben csupán a képzeletünkre hagyatkozhatunk (vagy talán már arra sem), ha megkísérelünk alámerülni az ötven évvel ezelőtti, a maitól mindenben különböző világba. A természet kegyességének vagy sokkal inkább kitartásának, és csak utóbb az emberi jobb belátásnak köszönhetően szerencsére még megtekinthetjük egy töredékét ennek a vidéknek.

,,Az Ér folyócska Románia északnyugati részén, a Szatmár-Bükk dombság peremén, Újnémet helység határában ered, s Magyarország területén Pocsajnál ömlik a Berettyóba. Hossza 107 km, a vízgyűjtő terület nagysága 1437 km². A lecsapolás előtt a folyónak nem volt egy jól meghatározható medre, a víz a mocsárrendszeren keresztül csordogált a Nagy-Sárrétbe” – olvasható a kiállítással kapcsolatos egyik brosúrában.

,,1967-70 között az Ér-csatornát és a Tank-árok maradványait 12 km-en egybekötötték, az állóvíz nagy részét levezették, ezáltal Székelyhídon közel 4 ezer ha területet foghattak be mezőgazdasági művelésre.” – idézem Dr. Andrássy Ernő, Az Érmellék madárvilága című munkáját (Aquila, Tom. 63-64, 1957); és mindjárt belebotlom egy másik mondatba, amely számot ad a ma már pótolhatatlan hiányosságokról: ,,Az Érmellék növényvilágából a vízi-mocsári növénytársulások a legjellegzetesebbek. Sajnos ma már kipusztulófélben van a vízen lebegő hínárnövény, a kalakán (Stratiotes aloides) és a szépségesen tündöklő fehér tavirózsa (Nymphaea alba) a Székelyhíd-Érkeserű alatti tavakban (Karácsonyi C., Vegetația plaiului de la Săcueni-Bihor, Studii și Cercetări de Biologie, Tom. 34, 1982, 39.o.).

A bennünket körülvevő szép dolgok  eltűnése, bármi legyen is az ,,ok”, mindig a mi felelősségünk, így volt ez a múltban, és sajnos nincs másképp a jelenben sem. Lássuk azonban, hogy mi az, ami még megvan, illetve ami emlékeztetőül ránk maradt.

,,Ugyanilyen letűnő világ az ősi Érmellék jellegzetes képződménye, az ingóláp, ami a lecsapolással sok helyen kipusztult, …a valaha ismertek közül a legértékesebb maradt fenn – írja Karácsonyi a múlt század nyolcvanas éveinek elején – ez pedig az Ér teraszába beékelődött székelyhídi Csíkos-tó néhány hektárnyi ingólápja. [2010 óta természetvédelmi terület] Itt a helyenként másfél méternél is mélyebb víz felszínén az elpusztult növények maradványaiból kialakult sűrű szövedék lebeg. Ezt hínárnövényzet, nádas, zsombékos és bokorfüves szegélyezi. A Csíkos-tó közepén elterülő úszó sziget megközelítése sem könnyű feladat, … a vízben lebegő szövedék minden lépésre mozog a lábunk alatt. Ez néhol másfél méternél is vastagabb, helyenként pedig két-három arasznyi. Az utóbbi esetben a szövedék az ember súlya alatt beszakad, és ekkor már az elővigyázatlan kíváncsiskodó csak abban reménykedhet, hogy merülés közben sikerül valamiben megfogóznia, vagy hogy szerencséje van. és az alatta lévő posványos víz nem túlságosan mély” (U.o., 40-41.o.) Titokzatos levegő lengte körül az ingoványt, sokat kóboroltak a környékbeli gyerekek arrafelé. Az én játszópajtásaimmal az ingoványosabb területekre nem merészkedtünk be, amint kicsit besüllyedt alattunk a talaj, máris fejvesztve rohantunk visszafelé, ellenben igazi bátorságra volt szükség ezeknek a részeknek a kitapogatásához is.

Az igazi mocsárvilágból, az említett tündérrózsákból és színes madárvilágból pusztán tárgyi emlékek maradtank ránk, köszönhetően Dr. Wilhelm Sándor halbiológusnak, aki még a saját szemével láthatta ezt a mára eltűnt csodálatos vízivilágot, ,,az Érmellék egy utolsó pillanatát, hiszen éppen akkoriban kezdték el a lecsapolást” – meséli. Az elmúlt évtizedek során fáradhatatlanul folytatta az egyetem alatt megkezdett munkásságát, sokat publikált a témában, és ennek eredményeként vagy hozadékaként létrehozott egy egyedülálló gyűjteményt. ,,Büszke vagyok rá, mert nincs ilyen jellegű az egész országban; halászati vagy vadfogáshoz szükséges eszközök gyűjteménye akad, de egy specializált, erre kihegyezett múzeum nincs.”

Az Érmellék és Székelyhíd szerencséjére e tájékot választotta kutatásai helyszínéül.  Hosszadalmas és aprólékos kutakodásainak köszönhető, hogy ma Székelyhídon megtekinthető egy helyi, népi halászatról és vadfogásról szóló kiállítás, amelynek jelentősége néprajztudományi körökben is felbecsülhetetlen. ,,Bejártam az egész területet, gyűjtöttem, és közben összefutottam az öregekkel, akik ezen a területen halásztak, mielőtt kiöregedtek volna a szakmából; viszont mesélni még tudtak, a szerszámokat meg tudták mutatni, és nekem ez nagyon érdekesnek tűnt. Elmentem velük, padlásra, pincébe, csűrbe, ahonnan előszedték a régi eszközöket; meséltek, hogy, hogy volt, mint volt, hogy használták őket, és én ezeket jegyeztem, fényképeztem, rajzoltam szorgalmasan, és így összegyűlt egy anyag, amiből később megjelent egy tudományos közlemény Kolozsváron a Népismereti Dolgozatok című periodikában. Amikor megjelent, akkor ifj. Kós Károlynak a fia mondta nekem, hogy: »Na, eddig jó, de most a népi vadászeszközöket is kutasd fel«. A parancs az parancs, elindultam, és megint végigjártam a helyeket, és olyan tárgyakat – hurkokat, csapdákat –  sikerült fellelnem,  amikkel a ház körüli rágcsálókat írtották, és hát ház körülinek számított a róka is, mert meglátogatta a ház környékét egy-egy tyúk vagy kakas, esetleg liba kedvéért. Továbbá orvvadászok eszközeit is megnézegettem, összegyűjtöttem, akik például hurkolták, csapdázták a nyulat a terepen. Ebből megint lett egy tanulmány, ami Magyarországon jelent meg.”

A felderítést követte a gyűjtemény tulajdonképpeni megszületése, a kiállított anyag begyűjtése: ,,Végigjártam megint, a most már ismert helyeket, újra találkoztam az öregurakkal, akik szívesen adták az anyagot, mert úgysem volt már mire használni. Meglepetések is értek,  például  Cservid Pali bácsi (Gálospetri híres halászembere) házánál egy hatalmas kupac csíkbarsa volt felhalmozva, amikor először jártam nála, de  mikor  másodjára mentem, már nem voltak meg, eltüzelték a kasokat. Nem volt értékük, nem volt mire használni őket (az öreg halászt a kiállítás harmadik termének falain látható képek egyike örökítette meg, mellette egy haltartó kassal).

A gyűjtemény sokáig vándorolt, miközben az otthont adó épületek állapota is változott. Wilhelm tanár úr és az akkori polgármester, Holczman Barna igyekeztek méltó helyet találni a kollekció számára, ami végül sikerült is, a nekik köszönhetően felújított szövetkezeti irodákban. Székelyhíd múzeuma, a ma ismert épületében, amely magáénak mondhatja a gyűjteményt, 2010 decemberében nyitotta meg hivatalosan a kapuit, de két éven keresztül nem töltötte be a neki szánt funkciót, ellenben számos rendezvénynek és értékes kiállításnak adott otthont. A múzeumi státuszt ennek a különleges kiállításnak a beköltözésével sikerült kivívnia: az Érmellék halászattal és vadfogással kapcsolatos, három termet megtöltő tárgyi emlékeivel. A kiállítás ,,anyagához” hozzátartozik még néhány akvárium is, amelyekben védett halakat nevelnek a megbízott karbantartók, Lakatos László és Erdei Zoltán. A Kolokán Környezetvédő és Hagyományőrző Egyesület jóvoltából kínai razbórákat, naphalakat, tarajos gőtét, törpe harcsát lehet látni ezekben.

Különös elgondolni, hogy mekkora jelentősége volt alig ötven évvel ezelőtt a halászatnak, és mennyire találékonyan állítottak csapdákat a vadaknak az érmelléki emberek. Az egyes tárgyak és használatuk története nem csak megeleveníti, de visszahozza őket, legalábbis szóban a jelenbe. Cser Mariska néni  amatőr érkeserűi festőművész képét figyelve, azt hiszem, el tudjuk képzelni a csónakázó ,,hajósok”-at szigonyaikkal a kezükben, ötkarikás vesszővarsáik vagy éppen a vész, a legjellegzetesebb halászati eszközök egyikének készítése közben. Képzeletünknek ehhez szüksége van némi támogatásra, hiszen ezeket a tárgyakat (sem előállításuk, sem használatuk módját) már nem ismerjük. Wilhelm tanár úr készséggel áll a megismerni vágyók rendelkezésére, szívesen fogadja a látogatókat. A belépés természetesen ingyenes.

Befejezésül álljon itt Számadó Ernő Hazafelé című verséből egy részlet: ,,Csónakba kászolódom az Éren, / Sásak, nádak közt evezek, / S hogy vízbe nyúlok, a tündérrózsák / Megcsókolják fáradt kezemet.”

 


Írta: Szamos Mariann