Becsszó

Zsenge gyermekkorom idején, amikor még nem hevített a kamaszkori vágy, a lányok iránti udvarlásunk meglehetősen sajátos volt. Gyöngéd érzelmeink kifejezéseként leggyakrabban copfhuzigálást alkalmaztunk. De az is előfordult, hogy a kiszemelt szépségnek a vonalzóját, körzőjét akartuk megszerezni. Akár dulakodás árán is. Az, hogy az épp táblához igyekvő Dulcineánkat miért akartuk mindenáron elgáncsolni tiszta szerelmünk bizonyításaként, örök rejtély marad számomra. Valószínűleg a genetikai kód gépezete akadozott még alig bimbózó testünkben.

Emlékszem, hónapokat vártam a beteljesülő szerelemre kitartó hűséggel, mert biztos praktikát ajánlottak a kiszemelt leányka viszontszerelmének elnyerésére. A fondorlatos módon megszerzett hajszálat kellett elásnom az eresz alá, aminek elrohadtával a remélt kapcsolat létrejött volna. Nem maradt más dolgom, mint naponta fohászkodni esőért, hogy a nedves földben mielőbb megsemmisüljön szerelmünk egyetlen akadálya. Néha kiástam, mert türelem dolgában nem álltam valami jól, de egy idő után rá kellett jönnöm fájó szívvel, hogy a hajszál nem akar porladni, következésképpen a kiszemelt kislány sem pazarolt rám több figyelmet, mint annak előtte.

Hasonló komolysággal intéztük férfias ügyeinket is. Pecsétes papírunk nem lévén, amivel hitelt érdemlően igazoltuk volna szándékainkat, szavaink komolyságát, sajátos módon tettük mindezt. A színes üvegdarabok, formás kavicsok adásvételénél a tulajdonjog és a minőség bizonyítására elegendő volt a becsületszó. A híreket, sajátos gyermeki pletykákat mind a becsületszóval hitelesítettük. A barátságok is a becsületszó kimondásával váltak örök érvényűvé. Még csak fel sem vetődött bennünk a kétely, hogy átvernek bennünket. Mert a becsületszó, az mindennél fontosabb volt, aki azt elvesztette, azt kiközösítették, hitelvesztetté vált. Mert a kimondott szónak hatalma, tekintélye volt. Egyenes tükre volt az embernek, a jellemnek, és a társak számonkérésénél sokkal fontosabb volt a lelkiismeret szava, ami mindig figyelmeztetett. Így láttuk ezt gyermekfejjel, ellesve a felnőttektől, akik kérges tenyérbe csapva, becsületszóval megpecsételve kötötték meg üzleteiket. Aztán már jöhetett bárki többet ígérve az eladásra szánt malacért, lóért vagy gabonáért. Hiába tette, mert a becsületszó kötelezett.

Ma már szinte nem is halljuk e kifejezést, gyermekeink az élet utánzása közben valóságshow-sztárokként, akciófilmhősökként élik meg magukat. A becsületszó távoli fogalommá degradálódott, akárcsak az általa hordozott erkölcsi normák java része. A lelkiismeret megkopott, nincs már fennhatósága a kimondott szó fölött. És ezért mindannyian felelősek vagyunk, csak éppen nem vállalunk felelősséget mindannyian.