Beszélgetés Szabó Amáliával, a nagykágyai Harmatcsepp néptánccsoport vezetőjével

 

Nagykágyán a Harmatcsepp néptánccsoport most lesz egy éves, és az egész dolog másfél éve kezdődött, amikor a gyerekek a gólyabálon meglátták az én tánccsoportomat táncolni, onnan kaptak kedvet. Először a középső csoport indult útnak, aztán pedig majd nyár közepe fele indult el a kiscsoport és a nagycsoport. Elég szép számban vannak, hál’Istennek és én úgy vettem észre, hogy a közösség nemcsak pozitívan áll hozzá, hanem még támogatja is őket és lelkesíti és bátorítja a gyerekeket.

 

– Ön belényesújlaki. Nem jelent túl nagy problémát Kágyára eljutni és nem nehezíti-e meg a próbák megszervezését ez a távolság?

– Ugyanúgy, ahogy megszervezzük Belényesújlakon a próbákat, ugyanúgy megbeszéltük itt is a szülőkkel, hogy ha a gyerekek szeretnék ezt folytatni, akkor meg lehet oldani, hogy egy hónapban egyszer egy egész hétvégén vagy legfeljebb kétszer kijövök. Ilyenkor muszáj időt szakítanom a tánccsoportra, és ha már kedvet kaptak hozzá, akkor ne legyen akadály, hogy én nem itt tanítok vagy én nem ide való vagyok, és működik hál’Istennek ez így.

 

– Hogyan zajlanak a próbák, és mennyi időbe kerül egy-egy ilyen táncot betanulni a gyerekekkel?

– A gyerekek miatt még csak gyerekjátékokat szoktunk gyakorolni, olyanokkal vezetjük be a tánclépéseket, mert ugye az ő világukban még nem lehet nagy tánctudásra alapozni. A nagyobbaknál már a tehetségtől is függ, hogy mennyi idő alatt tanulnak meg egy táncot. Én nem kötöttem feltétlenül egy tánchoz az ő működésüket, hanem inkább arra, hogy tudják magukat feltalálni, másféle táncot is táncolni, és ha elmennek egy közösségbe valahova táncolni, akkor azt nyugodtan lehessen szabadon művelni, nem az legyen, hogy megtanultak egy koreográfiát és csak azt tudják. De kell hozzá jó idő, egy fél év-év el kell teljen, míg egy táncot éreznek és magukévá tudnak tenni. Tehát nem úgy, hogy kell figyeljem a zenét és gondolkodjak azon, hogy most mi jön vagy mit csináljak, hanem a zene hozza magától azt, hogy ő mit táncoljon.

 

– Ezek szerint nem csak néptáncot tanít a gyerekeknek.

– Így van. Tanultunk társasági táncot, keringőt, diszkó foxot, illetve lassú bluesokra táncolni, tangó fog következni nemsokára, ha minden sikerül. Mindezt azért, hogy minél könnyebben beilleszkedjenek, és minél könnyebben kössenek barátságot, hogyha elmennek valahova, akkor ne legyen probléma az, hogy nem tudnak tánc.

 

– A ruhák, cipők mind pénzbe kerülnek. Kaptak esetleg bármilyen jellegű segítséget a falu vezetőségétől vagy a szülőktől, gondolok itt anyagiakra vagy a ruhák megvarratására például?

– Még eddig Nagykágyán mindenki a saját cipőjében táncolt, tehát oda még nem jutottunk, hogy tánccipőre jusson, az még nagyon messze van. A ruháink is elég kezdetlegesek még vagy kölcsönadtuk a belényesújlakiak ruháit. A fellépések bevételéből varrattuk a ruhákat és abból vettük az anyagokat is. De támogat minket a falu vezetése is, viszont, ha nagyon sokan vannak, akkor nagyon sokba kerül az ilyen. Azért reméljük, hogy a jövőben ez össze fog jönni minél jobban.

 

– Mondta, hogy nem túl régen alakultatok. Ennek ellenére ismernek titeket a környéken. Kaptok-e sok felkérést?

– Még eddig nem igazán. Ami fellépésünk eddig volt, az vagy Belényesújlakon volt, ahova elvittem én őket vagy Nagykágyán. Először is meg kell tanulni valamit, elő kell adni ahhoz, hogy megismerjenek bennünket. Ez a székelyhídi fellépés volt az első olyan alkalom, hogy máshol voltunk, de én tudom az én csapatomról, hogy nehezen indulnak az ilyen dolgok el, időbe telik míg az embert megismerik és egyre több fellépés alakul. Ehhez is idő kell, nem lehet egyik percről a másikra.

 

– Szoktak-e esetleg tánctáborokat szervezni, hogy megismertessétek, megszerettessétek a gyerekekkel a néptáncot?

– A tavaly már szerveztünk néptánc tábort Belényesújlakon, ahol a nagykágyai csapat is részt vett, és az idén is sikerült ezt megszervezni. Mikor megszerveztük, nem azért szerveztük, hogy többen legyenek, hanem azért, hogy a táncot jobban megtanulják és hál’ Istennek nagyon jól sikerült az idei is és jól megtanulták. Ezt kellene még gyarapítsuk és virágoztassuk tovább.

 

– Mik a jövőre néző tervei, reményei?

– Én nagyon örülnék neki, ha gyarapodnánk, de főleg annak, ha jobban odafigyelnének, és hogy amikor ott vagyunk, akkor egymásra hangolódnának és próbálna a csapat összhangba kerülni. Aztán meg a fellépések majd jönni fognak maguktól.

 

Pap Enikő