Erdei Ferenc mindig tanító szeretett volna lenni, édesapja nyomdokain járva

Tanító bácsik. Mindig kuriózumként figyeltem azokat a fiúkat, férfiakat, akik tanítói pályát választottak maguknak. Persze titkon kicsit vágytam is arra, hogy nekem is legyen egy tanító bácsim. Bár az álmom nem vált valóra, de ha gyerekként nem is, felnőttként lett ilyen kollégám, Erdei Ferenc, akinek a munkáját nagyra értékelem és akit mindannyian csak Feri tanító bácsiként ismerünk.

– Milyen gyerek volt?
– Olyan voltam, mint bármelyik egészséges eszű gyerek, benne voltam minden mókában. A templomtéren nőttem fel. Vakációkban napfelkeltétől napnyugtáig kint rúgtuk a fiúkkal a labdát, de volt, hogy elvágtuk a gátat elárasztva a vágóhíd melletti legelőt és korcsolyapályát csináltunk magunknak. Éltük az életet, élveztük a játékot. Akkor még nem volt okostelefon, számítógép, sőt még televízió is csak ritka helyen, ezért nekünk még volt igazi gyerekkorunk.

– Mit gondolt gyerekként, mi lesz, ha nagy lesz?
– Édesapám tanító volt, nővérem a nagyenyedi óvónőképzőbe járt, nekem az, hogy tanítani fogok, magától értetődő dolognak tűnt. Soha senki nem kényszeríett, nógatott, hogy mit is kellene választanom, de őszintén szólva nekem soha nem fordult meg más a fejemben. Ma már azt mondom, hogy predesztinált voltam a tanítói szakmára.

Épp komoly társalgás folyik a bohóccal.

– Milyen volt a tanítói pályafutása?
– Fordulatos, talán ez a legjobb szó rá. A mi évfolyamunk volt az első, aki Nagyváradon végezte a tanítóképzőt 1977-ben. Édesapám Nagykágyán volt tanító, és én is ott szerettem volna helyet kapni. Akkoriban kihelyezési médiával lehetett elhelyezkedni, és az enyém pont elérte a 9-es átlagot, amivel már lehetett városon tanítani. Volt tanáraim addig nógattak, míg végül egy nagyváradi helyet választottam és szerencsés véletlen folytán a 17-es iskolába kerültem (a 7-es iskolában voltam gyakorló tanító és mivel csak ezt az iskolát ismertem, ezt szerettem volna választani, azonban véletlen összekevertem a számokat). Itt dolgoztam 1989 decemberéig, ahonnan a változások után, a következő év elejétől a megyei tanfelügyelőségre kerültem négy évre, aztán pedig egy másik váradi iskolába, a Ghibuba. 1999-ben az életem hirtelen fordulatot vett, elváltam a feleségemtől, és a válásom után úgy döntöttem, hogy hazajövök Székelyhídra.

– Hogyan lett a roma gyerekek tanítója?
– Itthon először a csendes, szép házhelyi iskolát választottam, de sajnos hamarosan elfogytak a gyerekek, mind bejöttek a központi iskolába, így az tanintézményünket sajnos bezárták, én pedig kénytelen-kelletlen felkerültem a központba. Kollégáimmal észrevettük, hogy a roma gyerekek száma évről-évre egyre jobban gyarapodik, és mivel minden évben indult step by step osztály, ami a magyar gyerekek felét „elvitte”, hamarosan a normál osztályok szinte háromnegyedét roma gyerekek alkották. Javaslatunkra az iskola vezetősége úgy határozott, hogy az egyik fiatal kolléganőm, Püsök Julianna viszi tovább a többnyire magyar gyerekekből álló vegyes osztályokat, én pedig a roma gyerekekből álló osztályt kapom. Bebizonyosodott, hogy ez mindkét gyerekcsoportnak csak a hasznára válik: a magyar gyerekeknek nagyobb lehetőséget nyújt a fejlődésre, a roma gyerekek pedig jobban érzik magukat a saját közösségükben, hisz ott ők is lehetnek osztályelsők, nem mindig csak a második hely jut nekik.
Nagyon érdekes a sors, mert a tanfelügyelőségi munkám ideje alatt sokat mondogattam a kollégáimnak, hogy falun, roma gyerekekkel is lehet dolgozni, haladni, hát a sors azt mondta: „Na akkor, tanító bácsi, itt a lehetőség, mutasd meg!”

– Milyen volt régen és milyen ma tanítónak lenni?
– Most lehet sokan megharagszanak rám, de én úgy gondolom, hogy más volt az iskola becsülete, nem lehetett tanítói oklevelet vásárolni, az emberek felnéztek a tanítókra, tanárokra. Ez egy büszkeség, érdem volt. Ma már azt mondják, hogy az akkori tantervezet teljesen elhibázott volt, mégis az akkori tanítványaim közül lettek orvosok, tanárok, mérnökök is. Úgy látom, hogy az alapok ugyanazok voltak. Akkor is írni, olvasni, számolni kellett megtanítani a gyerekeket. Az akkori negyedik osztályosaim az év végi összefoglaló leckéknél, kis gyakorló tanítókként készültek és tartottak a társaiknak órát. Ma nem igen mernék rábízni egy negyedik osztályosra hasonló feladatot. Most a gyerekek mindent készen kapnak, túlzottan kiszolgálják őket, mindent a szájukba rágnak, pedig szerintem úgy az iskola, mint a szülők legfőbb feladata az lenne, hogy önállóvá, az életre nevelje őket.

– Úgy tudom, hogy könyvet is írt a tanítói munkáról. Hogyan született a könyv ötlete?
– Amikor még a tanfelügyelőségen dolgoztam, hatalmas nyugdíjazási hullámon ment végig a tanügyi rendszer. Nagyon sok helyen szakképzett tanérők híján viszsza kellett hívni a nyugdíjas kollégákat, és falvakon nagyon sok helyen tanítottak érettségi oklevéllel a fiatalok. Falun főként összevont osztályok voltak, és az itt tanító fiatal lányok mindig mondták: „tanító bácsi, hogy csináljuk, hogyan tanítsuk a gyerekeket?” Szakkönyvek nem voltak, ezért, mikor az I. fokozati dolgozatom írtam, az összevont osztályok tanításának témáját választottam, volt lélektan szakos tanárom és osztályfőnököm, Schneider Németh Antal segédletével. Majd kiderült, hogy egy tanító kollégám Gálospetriből, Szász Dezső is ebben a témában írt dolgozatot, így a kettőt összevonva, könyv formájában is kiadtuk a munkáinkat.

Barátok közt a természetben, amikor a pedagógus is lehet gyerek

– Milyen a jó tanító?
– Úgy gondolom, hogy erre nincsenek szabályok, ez főként a gyerekanyagon és a tanító hozzáállásán múlik. Szerintem a legfontosabb alapelv az, hogy a gyerekeken nem lehet uralkodni, csak meggyőzni lehet őket. A terrorfegyelem erre semmiképp sem alkalmas. A gyerek csak jókedvvel dolgozik. Ennek nagyon jó módja az igazi játék és nem csak azért játszani, hogy játszunk. Nagyon sok jó gondolat van a mai modern játékos pedagógiában, de azzal nem értek egyet, hogy a gyerek játék közben észre sem kell vegye, hogy tanul. A gyereknek élveznie kell, amit csinál és szeretetben, de nem kényszerrel tudatosan kell tanulnia. Szerintem az a jó tanító, aki mindezt meg tudja valósítani a munkája során.

– Ha egy szóval, kifejezéssel kellene jellemeznie a munkáját, mi lenne az?
– Azt hiszem, két szót is választanék. Az egyik a következetesség, a másik pedig az őszinteség. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekektől mindig, minden körülmény között megköveteljük, hogy őszinte legyen hozzánk.
Én a roma gyerekeimet igyekszem erre az útra terelni és bár nincs könnyű dolgom, de kitartó vagyok. Mindig elmondom nekik, hogy vallják be őszintén, ha valami hülyeséget csináltak, nem lesz semmi nagyobb következménye. Esetleg kapnak egy kis fejmosást, de a következő nap is tiszta szívvel tudnak majd a szemembe nézni, ha nem verjük át egymást.
Erről most eszembe is jutott egy volt tanítványom, Varga Tibi, aki még rég, negyedik osztályban került hozzám. Nagyon verekedős gyerek volt, az apukája előre figyelmeztetett is, hogy figyeljek oda rá, mert meggyűlhet vele a bajom. Amikor fogalmazást írtunk arról, hogy ki mi szeretne lenni, az én Tibim három dolgot sorolt fel: karatista, valutista, kidobófiú. A kezdeti nehézségek után, amikor vagy két iskolai verekedés után jól helyre tettem, ő lett a legszófogadóbb és legőszintébb tanítványom. Még ma is bárhol találkozunk, messziről kiabálja: „Csókolom, tanító bácsi!”


Írta: Ványa Blanka