„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Beszélgetés Kormányos László történésszel, a Petőfi-líceum történelem szakos tanárával

Kollégámmal, dr. Kormányos László történelem szakos tanárral mindig tudok szakmai, de a mindennapi élet problémáiról is beszélgetni. Most ugyanez történt, hisz ebben az interjúban ötvöztük a szakmai és magánéleti kérdéseket, hogy egy kicsit mindenki jobban megismerhesse ezt a szerény, visszahúzódó embert. Beszélgetésünk során kiderült, hogy jómagam is mennyi mindent nem tudtam róla eddig.

– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

– Nem voltam túl jó gyerek, sem túl jó tanuló. Mindig azt tanultam, ami érdekelt, amit szerettem. Mindenben az kerestem, hogyan működik, hogyan áll össze az apró részletekből valami nagy egésszé. Mondhatni, hogy kereső, kutató gyerek voltam, és felnőttként is a kutatásnál maradtam. Engem mindig a rendszerek érdekeltek, az, ahogyan a dolgok működnek és a világ legnagyobb rendszerei a történelemben vannak: az államok, társadalmak, művészeti irányzatok. Ezek működését keresem, kutatom a mai napig.

– Mit válaszoltál volna gyerekként a sablonos kérdésre: mi leszel, ha nagy leszel?

– Nagyon szerettem a biológiát, így sokáig úgy gondoltam, hogy ebben az irányban fogok elindulni, de végül nem így alakult. Az általános iskolai évek során egy kiváló történelemtanárt sodort mellénk az élet. Miron Cihó a ’80-as években politikai okokból került Bukarestből Nagyváradra. A tanári szakmája mellett régész volt, így a tanórákon kívül rengeteg egyéb érdekes dologgal bűvölt el minket. Az iskolán kívül családilag is megvolt a történelmi alap. Édesapám otthon sokszor hallgatta a Szabad Európa Rádiót, és még annál is többet mesélt a család történetéről. A családja 1940-ben jött át Aradról Erdélybe, egy fontos történelmi pillanatban jutottak Nagyváradra, amikor ő még csak kétéves volt. Ott volt 1956-ban Temesváron is, volt mit mesélnie. A családi háttér és az iskola elindítottak azon az úton, melyről megéreztem, valóban nekem van szánva.

– Hogyan alakult tovább a történelem iránti szereteted?

– Mikor a líceum utáni továbbtanulásról volt szó, nem volt kérdés, hogy hová fogok menni. 1994-ben kezdtem történelmet tanulni a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Soha nem felejtem el, ott ért először az a kellemes meglepetés, mikor a leendő csoporttársaimmal beültünk valahová beszélgetni: „jé, ezek az emberek pontosan olyanok, mint én, ugyanazok a dolgok érdeklik őket, ugyanazokról a dolgokról szeretnek beszélgetni!” Nagyon jó érzés volt ebben a közegben négy évet eltölteni.

– Milyen érzés volt ebből a megtartó közegből kilépni?

– Válaszúthoz érkeztem az egyetem befejeztével. Felkértek az egyetem jelenkori tanszéke tanársegédének, és mivel ekkor már tanári állást is elnyerten Nagyváradon, féléves gondolkodási időt kaptam, hogy meghozzam a döntésem. Sok minden közrejátszott a döntéshozatalban, a honvágy, a racionális érvek, de végül nem fogadtam el az egyetemi állást, és visszatértem szülővárosomba, Nagyváradra. Itt a Szent László Római Katolikus Líceumban kezdtem el az oktatói pályát, és azt mondhatom, hogy itt váltam igazán tanárrá.

– Ám az élet és a szerelem, mint oly sokszor, közbeszólt…

– 2005-ben elvesztettük édesapámat, majd három évre rá édesanyám is követte. Ebben az évben ismerkedtem meg leendő feleségemmel, 2009-ben összeházasodtunk, következő évben pedig végleges búcsút mondtam az addigi nagyváradi életemnek és feleségem szülővárosába, Székelyhídra költöztünk. Megszületett a lányunk, majd öt évre rá a kisfiunk. Pár év alatt teljesen más irányt vett az életem.

– A szerelem mellett a történelem szeretete is nagyobb helyet követelt magának az életedben…

– Már a kezdetektől éreztem, hogy a tanítás szakmailag nem elég, valami mást is akarok. Kutató történész vagy muzeológus szerettem volna lenni, de beláttam, hogy romániai magyar történészként elég szűk az ember mozgástere. Így marad a tanítás és mellette a tanulmányok, a könyvek, melyekben másoknak is át tudok valamit adni a történelem iránti szeretetemből. Bár tudom, közhelyesen hangzik, de valóban igaz a mondás, mely szerint a történelem az élet tanítómestere. A történelemben minden benne van, amit a világról tudni kell.

– Miért adtad a fejed könyvírásra?

– Úgy éreztem ez az a forma, amelyben szűkebb és tágabb rétegekhez is eljut a mondanivalóm. 2000-ben kezdtem el doktorálni és 2006-ban fejeztem be a doktori tanulmányaim. Ennek a hozadékaként született meg a Mindennapi élet a polgári Nagyváradon 1900–1940 között című, 400 oldalas disszertációm, amely hat év kutatómunkájából és jó néhány levéltárban eltöltött nap eredményeként állt össze. Nem sok mindenki olvashatta, így a doktori dolgozatokhoz hasonlóan biztosan ma is ott porosodik az egyetem valamelyik polcán. Éreztem, hogy ez minden, csak nem hasznos, kezdenem kell valamit ezzel a hatalmasra nőtt anyaggal. Valami könnyebb, populárisabb műfajra is szükség lenne, hogy a hangom a tágabb rétegekhez is eljusson. Egy beszélgetés hozta meg az áttörést, mely rávilágított arra, hogy a krónika műfaja az, amit én ez idáig kerestem…

– És megszületett Nagyvárad krónikája, melyre, ha ránézek és a kezembe veszem, a kódexírók jutnak eszembe róla…

– Valóban, igen nagy terjedelmű lett a könyv, de ebben az is közrejátszik, hogy Nagyvárad teljes monográfiáját dolgoztam fel benne. A doktori befejezése utáni mintegy további tíz év munkájának a gyümölcse, kicsit olyan, mintha a harmadik gyerekem lenne. Benne van minden munkám a kezdetektől az egyetemi diplomadolgozattól kezdve. Ez mind bennem volt, ezt mind ki akartam magamból írni.  A nagyváradi ismertető után szeptember 7-én Székelyhídon is bemutatjuk a kötetet.

Úttörő jellegű is ez a mű, mert ezenkívül csak Budapest krónikája jelent meg eddig hasonló formában, de a jövőben van rá igény. Információim szerint a könyv nagyon jól fogy, sőt felmerült, hogy ennek mintájára a nagyobb erdélyi városok krónikái is megjelenjenek, és így sorozattá álljanak majd össze.

– Nagyvárad visszatérő motívum nálad, mondhatni, hogy a feleséged és a történelem után, ez a harmadik szerelem az életedben…

– Igen, lehet, hogy van ebben valami. Nagyváradon születtem és az egyetemi éveken kívül 2010-ig ott éltem és nagyon szerettem az ottani életem. Odaköt a múltam, ott zajlottak le a gyerekkorom jelentős eseményei, a családom története is ebbe az irányba kanyarodik, mondhatni az életemben minden út Nagyváradra vezet. Valaki a könyvemet találóan úgy jellemezte, hogy ezzel a krónikával vettem végleges búcsút Nagyváradtól.

– Időközben közbeszólt egy betegség is, amely felforgatta a te és a családod életét…

– Ma már hála Istennek azt mondhatom, hogy ez egy sikertörténet, amely szerencsésen és nagyon gyorsan lezajlott. Egy veseátültetésről beszélünk. Négy év volt, amelyben mindig ott volt a remény és a jó helyen és időben meghozott döntések. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert élő donortól kaptam a vesét, mely jelentős előnyt jelent. Persze ott vannak a mindennapi gyógyszerek és a fokozottabb odafigyelés, de mindez csupán óvatosságra int, amely talán egyikünknek sem igazán árt.

– Melyek a jövőbeli terveid?

– A tervek körülbelül a jelenhez hasonlóak. A tanítás és könyvírás párosítása megfelelő számomra. Most tudományosabb jellegű munkát szeretnék majd kiadni, mely ugyan szűkebb rétegekhez szól, de történészként erre is szüksége van az embernek, hogy a szakmabeliekhez is szóljon, forrásmunkává váljon más történészek számára. Olyan ez kicsit, mint mikor a cukrász naponta megsüti a szokásos zserbót a boltban, ez a populáris, népszerűsítő műfaj, de néha szüksége van arra is, hogy megmérettesse a tudását egy cukrászversenyen, ez a tudományos rész.

– Van-e olyan szó, kifejezés, esetleg idézet, amely igazán jellemzi azt, hogy ki is vagy te?

– Minden, amit az ember alkotott, törékeny, mulandó, előbb-utóbb tönkremegy. Mégis, Madách Imre kultikus, Az ember tragédiája című művének végén Isten így szól: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Talán ez a mondat lehetne az én életem vezérmondata is.