Beszélgetés Pallagi Ildikó nyugalmazott zongoratanárnővel

– Mikor kezdett el a zene iránt érdeklődni?
– Kicsi voltam még, négyéves, amikor zongorázni kezdtem. A nővérem, aki tizenkét és fél évvel idősebb volt nálam, akkor már hegedült. Valahogy úgy voltam vele, hogy én sem akarok tőle lemaradni, bennem volt a versenyszellem. Akkoriban nagy kultúrélet volt itt Székelyhídon: hetente volt színház, zongora- és hegedűtanár is kijárt ide, valamint balettoktatást is tartottak. Balettozni is elkezdtem, de sajnos az hamar abbamaradt, mert a tanárnő nem sokáig járt ki a városba. Tulajdonképpen édesanyámnak köszönhetünk mindent, ha ő nem lett volna, semmi sem lett volna egyikünkből sem. Az ő következetes szigora alapozta meg mindkettőnk pályáját.

– Volt valamilyen zenei háttere a családjának?
– Hivatásos zenészek nem, de a zene szeretete jelen volt a családunkban. Édesanyámnak gyönyörű hangja volt. Mai napig emlékszem, hogy mikor takarított a lakásban, mindig énekelt közben. Édesapám önszorgalomból tanult meg hegedülni. A nagyszüleim gyakran meséltek róla, hogy a családunk elődei, akik Olasziból származtak, nagy valószínűséggel a név alapján is, Olaszországból jöhettek, így onnan is biztos van némi zenei beütés.

– Hogyan lesz valakiből zenész?
– Rengeteg munka, kitartás és nagyszerű tanárok segítségével. Első tanárnőm, Szécsei Irma néni meglátta bennem a csiszolatlan gyémántot, és addig csiszolgatott, míg egyre jobb és jobb nem lettem. Később pedig Magyari Zsuzsa zongoratanárnő vett át, aki megtartott a zenei pályán. Édesanyám kitartóan járt velem az órákra és otthon következetes szigorúsággal betartotta a gyakorlásra szánt időt. Emlékszem, sokszor kikaptam, mert nem volt kedvem gyakorolni. Akkoriban ez nem számított kuriózumnak, a gyereknevelés természetes velejárója volt. A zongoratanárnőm is sokszor elnáspángolt, amikor nem megfelelően játszottam, és ha otthon panaszkodtam, még ott is kaptam egy adagot. Egy kicsi gyerekben még nincs meg az ehhez szükséges önfegyelem és kitartás, a szülőn és a tanárain múlik, hogy lesz-e belőle valami vagy sem. Nagyon hálás vagyok mindannyiuknak, hogy kitartóan mellettem álltak.

– Ennyi munka, gyakorlás mellett, milyen gyerekkora van egy zenét tanuló gyereknek?
– Semmiképp nem annyi, mint a többieknek. Emlékszem rá, sokszor jöttek a barátok, verték az ablakot, hogy menjek velük játszani, de nekem még gyakorolnom kellett. A nyári vakációkban is napi két-három órát gyakoroltatott édesanyám. Emlékszem, egyszer átállítottam a vekkert, hogy hamarabb leteljen a gyakorlási idő. Gyermeki ésszel nem is gondoltam, hogy édesanyámnak feltűnhet, hogy a három óra hossza félóra alatt le is telt. Persze rögtön észrevette. Nagyon kikaptam és persze nem úsztam meg az aznapi gyakorlást sem. A nehézségek mellett azért sok szép emlék is fűződik a gyerekkoromhoz. Az apukám szabó volt a nagyváradi ruhagyárban és ott minden évben versenyeket rendeztek, amit az egyik szintén zongorát tanuló barátnőmmel, Bajusz Jutkával – akinek az apukája szintén ott dolgozott – minden évben meg is nyertünk. Emlékszem, egy nagy zacskó édesség volt a díj, aminek nagyon örültem. Még most is szeretettel nézegetem ezeket a képeket, amin a Cel mai mic interpret vagyis Legkisebb előadó címmel versenyeztünk.

– Székelyhídon nem volt zeneiskola, hogyan folytatódott az útja?
– Negyedik osztályig hetente két alkalommal jártam be Nagyváradra zongorát tanulni. Emlékszem, kétszer elvittek a szüleim, megmutatták, hová kell majd járnom, hogyan kell közlekednem, de ezután már egyedül mentem. Akkoriban már nem volt pénz, elvették a földeket, nem tellett édesanyám utazására is. Az egyik barátnőm édesapja a vasútnál dolgozott, ők ott is laktak az állomás mellett, így a vasutasok a pártfogásukba vettek. Itthon este a vonatnál mindig nagymamám várt. Kiabált nekem, így mindig megtaláltuk egymást. Egy alkalommal nem ért ki időben, én pedig gyermeki ésszel bementem a közelben lakó osztálytársamtól elkérni a leckét, és késő estig ott maradtam. Édesanyámék már a csendőrökkel is kerestettek, mire meglettem. Nagyon féltem a hazafelé vezető úton, sötét volt, még nem volt megfelelő közvilágítás, én pedig, hogy ne féljek, énekeltem. Így találtak rám a szüleim.

– Mikor lett önből igazi zeneiskolás növendék?
– Negyedik osztálytól már bent laktam Nagyváradon. Viszontagságos évek voltak ezek. Román tagozatra kerültem, ami kínkeserves volt egy magyar gyereknek. Tanítónőm szeretetből és jóságból a tanórák után is ottmaradt velem és mivel tudott magyarul is, a román nyelvre tanítgatott, magyarázott. Ekkor volt egy perforált vakbélműtétem, amibe majdnem belehaltam. Műtét közben megébredtem és a dupla adag altatótól megpattant egy idegszál a fejemben. Hónapokig nem tudtam aludni, nem tudtam tanulni. Ekkor édesanyámék egy évre beköltöztek, hogy talpra állítsanak. Édesanyám addig járt a pártalkalmazottak nyakára, míg én is kaphattam abból az amerikai gyógyszerből, amit annak idején csak súlyos elmebetegséggel kezelt gyerekeknek utaltak ki. Ez mentette meg az életem. A betegségem legérdekesebb vonása az volt, hogy bár tanulni nem tudtam, szinte azonnal kiesett minden a fejemből, azonban a zongoránál és zeneelméletnél soha nem hagyott ki az agyam. Nyolcadik osztályig több helyen is laktam. Hol az ennivalóm, hol a ruháim lopták el, sőt volt olyan is, ahol rendszeresen megvertek. A líceumi évek alatt végre sikerült stabil és állandó otthont találnom két öreg hölgynél. Innen érettségiztem le.

– Az érettségi vizsga után már egyenes út vezetett a zene konzervatóriumig?
– Mindig is megvolt bennem a vágy, hogy zenét tanítsak. Kolozsvárra mentem tovább és habár első évben a román nyelvvizsga miatt nem jutottam be, következő évben szinte színtízessel vettek fel a zenekonzervatóriumba. Az elején sokat sírtam, gyötört a honvágy, de aztán hamar beleszoktam. Rengeteg barátom lett ott, akik végigkísértek az életem minden szakaszán. Miután elvégeztem az egyetemet, a székelyudvarhelyi zeneiskolában kaptam helyet. Négy évig voltam ott, az ötödik év elején átkerültem a nagyváradi zeneiskolába és onnan is mentem nyugdíjba. Ott taníthattam, ahol a pályámat kezdtem, ahol felnőttem, a második otthonomban. A tanítás mellett mindig jutott idő a fellépésekre is, amikor kollégáimmal, barátaimmal, például Thurzó Sándorral (Nagyváradon élő zenetörténész, brácsaművész – szerk. megj.) játszottunk együtt kiállításmegnyitókon, koncerteken, ahová a tehetségesebb tanítványaimat is magammal vittem fellépni.

– Soha nem lett családja. Nem vágyott rá, vagy a zenei pálya mellett nem jutott rá idő?
– Az egyetemi évek alatt többször is lehetőségem adódott volna a férjhez menésre, de valahogy mindig úgy alakult, hogy a parti külföldre szólított, én pedig világéletemben nagyon anyás voltam, így nem akartam elmenni innen. Végül egyedül maradtam és gyerekem sem lett, de valahogy ez soha nem is hiányzott igazán. A zeneiskolában másképp foglalkozunk a gyerekekkel, egy óra jut minden tanítványra, így valahogy ezek a gyerekek közelebb kerülnek az emberhez, mint egy normál huszonöt fős osztály esetén. Minden tanítványomat nagyon jól megismertem az évek során, és olyanokká váltak, mintha a gyermekeim lennének. Nagyon büszke vagyok mindannyiukra, és szívből örülök a sikereiknek.

– Tudom, nagyon szereti az állatokat. Honnan ez a végtelen állatszeretet?
– Az állat- és növényszeretet anyukámtól ragadt rám, ebbe nőttem bele. Emlékszem a házunk már gyerekkoromban olyan volt, mint egy állat- és növénykert. Ezzel indultam, ezt vittem tovább. A kutyáim és a macskáim olyanok, mint egy második család. A szeretet és gondoskodás, amelyet rájuk fordítok, ezerszeresen megtérül.


Írta: Ványa Blanka