„Alakuljon minden jóra!”

Erdődi Endre plébános: minden esés, buktató után fel kell állni és tovább kell menni

Erdődi Endre atyát, görög katolikus plébánost az életem egy nehéz helyzetében sodorta felém a sors és gondolkodás nélkül segítő kezet nyújtott nekem és a családomnak. Véleményem szerint, az ember csak példamutatással tud segíteni, tanítani másokat és ő az én szememben, egy hiteles ember.

– Milyen gyerek volt?

– Félénk, szorongó, visszafogott gyerek voltam, ami fokozott érzékenységgel párosult, azonban, ha valami nagyon fontos dologról volt szó, túl tudtam lépni ezen. Mondhatjuk úgy, hogy kerültem a bajt. Ezeken kívül teljesen átlagos gyerek voltam. Szerettem táncolni, éjjel-nappal fociztunk a fiúkkal, télen meg jéghokiztunk. Ahogy a nap hossza csökkent, és kevesebb időt lehetett kint tölteni, mert hamar sötétedett, úgy nőtt a tanulmányi eredményünk is.

– Mi volt az álma, mivé válik felnőttként?

– A családom a maga módján vallásos volt, így ők teológiára szántak, én azonban teljes ellenállást tanúsítottam. Azt mondtam: rám senki sem húz reverendát! Ez pontosan a dackorszakom kellős közepére esett, mert úgy 18–19 éves koromig az ateizmus perverz élvezetét habzsoltam, mint sok más kortársam. Az Ipari Kémiai Líceum elvégzése után gépészmérnöki szakra jelentkeztem. Két és fél év után rájöttem, hogy az én utam teljesen párhuzamos ezzel. Ez nem az én helyem. Ezután elvégeztem a teológiát és a sors fintora, hogy végül a családom akarata teljesült, mégis pap lett belőlem.

– Milyen volt az első istenélménye?

– A középiskola elvégzése után elkezdett intenzíven érdekelni, hogy mi az igazság. Mi az igazság az Istenről, a világ dolgairól, mi történik az emberrel, mi lakozik az emberben? A katonaság és a román néphadseregben megtapasztalt nonszensz tragikomédia felerősítette ezt. Itt többnyire papnövendékekkel voltam együtt, és valami megmozdult bennem. Itt találkoztam az úttal, amiben a találkozás mélysége kitisztult és a horizont kitágult előttem, az úttal, ami Isten felé vezetett engem.

– Mi a papi jelmondata, és miért épp ezt választotta?

– Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből választottam a papi jelmondatom, ami a következőképp hangzik: „mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22). Mint mindenki, én is arra vágyom, hogy a nevemen és a saját nyelvemen szólítsanak meg. Hitem szerint a vallás a közösségről és ennek a közösségnek az fejlődéséről kell hogy szóljon. Sok buktatóval, csalódással, eséssel jár az isteni igazság felé vezető út, de minden esés, buktató után fel kell állni és tovább kell menni.

– Vannak-e példaképei?

– Az én példaképeim a hiteles emberek, akik nem feltétlen tökéletesek, de akiktől tanulni lehet. Az életem válságos periódusait, az ő segítségükkel tudtam igazán átvészelni. Sokszor ők döbbentik rá az embert arra, hogy milyen egetverő hiány van jó keresztény „gurukban”. Tőlük tanultam meg a legfontosabb dolgot, ami az élethez kell: az igazság útja az egyedüli emberhez méltó út. A példaképeim között vannak karizmatikus csodatevők és egyszerű hiteles munkásemberek is. A legfontosabb dolog számomra az, hogy a mai napig abszolút felnézek mindannyiukra.

– Mi lehet vonzó a papi hivatásban egy mai fiatal számára?

– Én úgy gondolom, hogy senki nem lehet pap, csak az akit a jó Isten elhív erre. Az élő Istennel való találkozás kell hogy vonzza a fiatalokat a papi hivatás felé. Személy szerint, ha nem mondaná az Úr Isten napi szinten, hogy „csináld tovább, Endre!”, én már rég otthagytam volna a hivatásom. Hisz látom a millió hibám, bűnöm, mulasztásom, de az Isten mégis adja hozzá a kegyelmet, hogy továbbmenjek a felé vezető úton, dicsőítsem őt, kínlódjak magammal és másokkal és hogy mindebben örömömet leljem.

– Mi a véleménye a mai keresztény társadalomról?

– Az ember lényéből eredendően vallásos, minden ember alapból az, még a legnagyobb ateisták is. Lehetetlen az embernek, hogy ne legyen vallásos, hisz mindent szertartásosan csinál, így éli a mindennapjait. A legnagyobb kérdés az marad, hogy milyen istennek és hogyan szolgálunk. Sajnos a mai világban nincs már igény az igazi tartalomra. A mai keresztény ember nemtelen, langyos, terméketlen. Az emberek nem veszik komolyan Istent és az ő igazságait, letérnek a kijelölt útról, és ezzel elárulják Őt, elszakadnak tőle. Azonban az igazi nagyok útja nem ez volt. Jézus az abszolút igazság igényével jött el, ami mindent felülír. Az Ő igazsága nem egy a sok közül, hanem az egyetlen. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor árulók vagyunk és csak egy színház, amit csinálunk. A gerinctelen megalkuvás, politikai korrektség sajnos ide zülleszti a mai társadalom emberét.

– Hogyan legyünk jobb keresztények, emberek?

– Az Istent mindenki olyan szinten tudja megmutatni, amilyen szinten a megismert igazságokat magán behajtja. Ha nem hurcolom a keresztem, gúnyt űzök Istenből és magamból is, de ha Isten segítségével hordozom azt, akkor a mindenható még a hibáimon keresztül is tud valamit általam adni a többi embernek. Az Isten mindig esélyt ad rá, hogy felülbíráljuk magunk, van türelme ahhoz, hogy kínlódjon velünk. Jézus ki is jelenti a Bibliában: „azért jöttem, hogy megmentsem, ami elveszett.” (Lk 19,10) Ezért a mi legfőbb feladatunk az, hogy együttműködjünk vele, hisz sokan vannak még a világban, akiknek segítő jobbot kell nyújtani.

– Manapság egyre divatosabb különböző keleti vallások tanait, vallási gyakorlatát követni, rengeteg könyv jelenik meg a témában. Mit gondol erről?

– A különböző keleti vallásokhoz fűződő dolgokat egy kosár gombához tudnám hasonlítani, melyben egyaránt található szelíd és mérges gomba is. Véleményem szerint mint mindenben, ebben is kérnünk kell Istentől a megkülönböztetés, tisztánlátás adományát. Amennyiben az ember nem figyel kellőképp oda, nem tanulmányozza behatóbban ezeket a dolgokat, és nem vizsgál meg mindent az isteni igazság fényében, megmérgezheti magát és másokat is.

– Úgy tudom, érdeklődik a költészet iránt, verseket ír és irodalmi kört is vezet.

– A költészet mindig különleges helyet foglalt el az életemben. Egy olyan tartalommal bír, amit a hétköznapi nyelv képtelen kifejezni. A költészet által az ember rálát az élet mélyebb tartalmaira, hisz minden vers célja, hogy megörökítse a pillanatot. Számomra a versírás mindig egy kényszeres kifejezési forma volt, a túlélés egy formája. Amikor írtam, írok, akkor mindig szenvedek, ezért inkább azoknak az időszakoknak örülök, mikor nem kell írnom. Olyankor nyugodtabb az életem.

– Van-e olyan kifejezés, szó, ami a legjobban jellemzi önt?

– Talán egy mondatban tudom összefoglalni a legjobban az életfilozófiámat: alakuljon minden jóra!