Bálint Ferenc, Felméri Péter és Tóth Szabolcs másfél órás poénözöne
Több mint másfél órán keresztül ontották a poénokat az Akciós medve címet viselő humorturné megálmodói és előadói Székelyhídon október 10-én. A Szomszédnéni Produkciós Iroda tagjai, Tóth Szabolcs és Bálint Ferenc, illetve barátjuk és pályatársuk, Felméri Péter derekasan megmozgatták a közönség rekeszizmait, osztatlan sikert arattak. Az előadás után a három humoristának mégis maradt energiája, hogy válaszoljon lapunk néhány kérdésére.
– Hogyan kerültetek ide hozzánk?
– Felméri Péter: Felléptünk a Szomszédnéni Produkciós Irodával ma este nálatok, ugye ők egy kis humortársulat, én pedig egyedül szoktam színpadra állni, aztán arra gondoltunk, hogy ez milyen jó lehetne, ha összehoznánk valami közöset. Így született meg az Akciós medve című humorest, amelyben van közös jelenetünk is, ezen kívül ők is vannak a megszokott felállásban a színpadon, illetve én is külön. Így valami újat és pluszt kap a közönség.
– Honnan és mikor jött az ötlet, hogy humorista legyél?
– F. P.: Próbálkoztam a Humorfesztiválon, amit pont a Szomszédnéni szervezett, de akkor még nem volt meg a fejemben az, hogy ebből akár megélhetnék, lehetne ez a szakmám. A változást Budapest hozta meg, amikor kimentem kipróbálni magam a Dumaszínházban, ahol a Fiatal Félőrültek Fesztiválján – amit azóta vezetek is – Litkai Gergely főszerkesztő elmondta, hogy ebben menynyi lehetőség van. Ekkor ugrott be, hogy ez egy olyan dolog, amivel lehet komolyan foglalkozni.
– Mennyire jár szellemi és fizikai munkával egy egész estét végig poénkodni?
– Tóth Szabolcs: Hogy mennyire fizikai munka? Fel kell állni egy színpadra, aztán álldogálni hosszú időn keresztül, de nyilván nem annyira megterhelő, mint egy krumpliszedés. Igaz, az meg nem jár szellemi megterheléssel úgy, mint az, ha közönség előtt állunk és folyamatosan humorkodunk.
– Visszatérő eleme a poénjaitoknak az, hogy rengeteget utaztok. Irigykedjünk emiatt vagy sajnáljunk titeket?
– Tóth Szabolcs: Sokan irigyelnek minket emiatt és azt mondják, hogy, mivel sok városban jártunk, valószínűleg minden várost láttunk is. Ez egyáltalán nincs így. Amit mi látunk, az az autópálya, a művelődési ház, ahol fellépünk, olyankor már többnyire sötét van, és visszafele újra a legjobb… az autópálya.
– Bálint Ferenc: Igen, és ha a hátsó ülésen utazunk, akkor az első ülés háttámláját, úgyhogy ez nem annyira izgalmas. Viszont mindig máshol lépünk fel, más emberek előtt, más közönségnek, akik mindig új kihívást jelentenek. Ez a része legalább jó.
– Mennyire könnyű a folyton változó közönséghez alkalmazkodni? Menynyiben más egy partiumi, erdélyi közönség, mint egy magyarországi?
– B. F.: Természetesen erre készülnünk kell, itthon például bele tudunk csempészni néhány román kifejezést is az estjeinkbe, amiket persze Budapesten vagy Magyarországon hanyagolnunk kell, mert ott úgysem értenék. Azért elég nehéz átállni. Volt úgy, hogy eleinte használtunk román szavakat, aztán rájöttünk, hogy nem értik. Például sosem értik, hogy mi az a pix. Szabolcs használta is, aztán szóltam neki, hogy ilyen szó ott nincs, az golyóstoll.
– T. Sz.: Én meg ettől megnyugodtam, mert azt hittem, a poén rossz, de csak a pixet nem értették. Aztán elmondtam golyóstollal is… és kiderült, hogy tényleg rossz a poén.
– Mennyire stabil ez a dolog? Készültök előre, vagy improvizáltok?
– B. F.: Minden fellépésünk előre meg van írva, aztán meg lehet azt érezni, hogy a közönség mennyire érti, mennyire jön velünk a poénok alatt. Amikor egyikünk esetleg elfelejti a szöveget, olyankor persze improvizálunk. Azt kell hogy mondjam, ez az igazán érdekes része a dolognak.
– T. Sz.: Emellett ott van az is, hogy ha a közönség láthatóan vevő egy témára, akkor ott, hirtelen ráteszünk egy egy mondatot, így akár egy olyan történet is kerekedhet, amit el sem terveztünk.
– A magánéletben is ilyen „humorzsákok” vagytok? Csajozós szakma ez?
– B. F.: Szerintem kifejezetten unalmas lenne, ha mindig viccesek lennénk. Sokszor egy évig dolgozzuk ki a jeleneteinket, amiket kipróbálunk a közönségen, és ha nem jönnek be, akkor mehetnek is a kukába.
– T. Sz.: Egyáltalán nem csajozós szakma. A barátnőm, mikor megismertem, nem tudta ki vagyok, aztán, amikor mondtam neki, nem hitte el, majd ott akart hagyni, mert rengeteget utazom. Bizalom kell hozzá, mindenképp.
– Péter, te beszéltél arról az előadás alatt, hogy korábban lázadó típus voltál. Kell ez a lázadás ahhoz, hogy valaki humorista lehessen?
– F. P.: Valóban igaz, hogy lázadoztam, persze itt most nem arra kell gondolni, hogy mindenképp azt akarom, amit én kigondoltam, csak egyszerűen nem akartam megfelelni a normáknak bizonyos szinten, vagy csak ki akartam ezekből lépni kicsit. Azt gondolom, hogy azért ez benne kell legyen a csomagban, ami a humorral jár.
– Agyaltok a poénjaitokon vagy a való életből merítetek?
– T. Sz.: Érződik szerintem, amikor egy kerek történetet mesélünk el, ami valóban úgy történt. Vannak megírt jeleneteink, amiket kitalálunk. Leülünk, megbeszéljük. De persze az is benne van, hogy meg kell újulni. Pont azért, mert egy idő után már ismerik a poénjainkat, ilyenkor rájövünk, hogy másnapra kell valami új. Egy idő után pedig mindig beugrik valami.
– F. P.: Nálam ennek két oldala van. Van az a része, amikor saját, velem megtörtént jeleneteket adok elő, persze ezeket mindig egy kicsit kiszínezem, hogy még ütősebb legyen. De van az a része is, ahol direkt készülök a poénokkal, esetleg helyi sajátosságokkal. Ilyen szempontból Székelyhíddal nehezebb dolgom volt, mert sosem jártam itt, de Nagyváradon sokat utaztam át, onnan többet tudtam meríteni, ez mindig egy jó alap. Emellett pedig sokat segít ez abban, hogy felvegyem a kapcsolatot a közönséggel. Ott van az improvizációs rész is, amire persze nem lehet készülni, de nyitott vagyok rá. Gondolok itt arra, hogy történik valami a közönségben. Valaki beszól valamit vagy ma este például felállt két srác, ezek nagyon jó poénlehetőségek.
– Nagy a konkurencia?
– B. F.: Vannak persze, mindig, de nekünk az a szerencsénk, hogy ketten vagyunk, így mindenkit lenyomunk. Mondjuk egy Hadházit nehéz, meg Kiss Ádámnak gyors az autója. De próbálkozunk.
– Meddig lehet ezzel foglalkozni? Volt-e már olyan pont, ahol úgy éreztétek, hogy kiégtetek, nem érdemes már humoristának lenni?
– F. P.: Szerintem bármeddig lehet, egyéne válogatja. Van, aki egész öreg koráig csinálja, mert folyamatosan ott van benne a lendület, ami ehhez kell. Ez belső motiváció kérdése lehet, hogy meddig tudja megkeresni az ember magában azt a motivációs erőt, ami előre lendíti, kiküldi a színpadra. Mert gyakorlatilag ehhez az kell, hogy ne csak jöjjenek a poénok, hanem azt meg is akarjam ismertetni az emberekkel. Bennem ez még egyelőre megvan. Nem tudom meddig, lehet, hogy két perc múlva már nem lesz, de lehet, hogy évekig eltart. Most megvan és szeretek ezzel foglalkozni.
Mészáros Emőke
Vélemény, hozzászólás?