Beszélgetés Bokor Zsuzsa nyugalmazott székelyhídi háziorvossal

Barátságos tekintet, törékeny termet, határozott megjelenés és beszéd jellemzi Bokor Zsuzsa nyugalmazott székelyhídi háziorvost. Ha vissza kellene emlékeznem rá, mint orvosra, akkor is azt mondanám, hogy határozott, ellentmondást nem tűrő, viszont szerény személyiség. Árad belőle a nyugalom, a megbékélés, a harmónia, az őszinteség, amikor az életéről, a pályájáról, az örömteli vagy éppen a buktatós időszakokról érdeklődök.

A nagyváradi születésű doktornő 1971-ben végezte el az orvosi egyetemet Kolozsváron, ahonnan egy Isten háta mögötti kis hegyi településre helyezték, ahol még asszisztense sem volt, csak a bácsi, aki kocsival vitte beteghez, ha kellett, ő volt az egyedüli segítsége és munkatársa.
Egy év „nyomorgás” után került Székelyhídra, ahol is kijutott mindenből, ami csak egy körorvosnak vagy háziorvosnak osztályrésze lehet. „Csak” harminchat évet dolgozott Székelyhídon 1972-től 2008-ig. Ebben az időszakban voltak kellemes és kellemetlen pillanatok is.
Arra a kérdésemre, hogy mit szeretett leginkább a szakmájában, a doktornő mosolyogva elárulta, hogy mindig vonzotta a szemészet és a mikrosebészet, de az is nagy örömmel töltötte el, amikor időben sikerült diagnosztizálni egy vakbélgyanút vagy sikerült megelőzni egy szívinfarktust. (Ha az emlékeim nem csalnak, akkor nem igazán emlékszem olyanra, hogy valakit félre diagnosztizált volna – szerk. megj.)
Mivel egy olyan időszakban lett orvos, amikor még ahhoz mentek az emberek, akit éppen szolgálatban találtak, neki úgy alakult, hogy a felnőttgyógyászatban dolgozhatott, viszont a különböző változások és újféle rendszerek bevezetésével otthon volt a gyermek- és a felnőttbetegségek kezelésében is. Természetesen soha nem válogatott a betegek között és nem diszkriminált. Nyugdíjba vonulásakor 2500 pácienstől köszönt el.
Nem volt egyszerű összehangolnia a családi életet és a hivatást. A család nagyon sokszor nélkülözte az feleséget és az anyát, mert a hivatás volt mindenek előtt. Nem voltak nagy családi ebédek, elmaradtak a nagy „rokonösszegyűjtős” ünnepek. Ha hívták, azonnal indult, hisz a beteg élete volt az első.
Manapság már van ideje a férjével ebédelni, van idő olvasni, keresztrejtvényt fejteni és az unokákkal is mindig tud foglalkozni. Már nem kell ügyeletbe sietni, de azért most is nyitva az ajtó annak, aki tanácsot kér vagy kíváncsi a véleményére. Most sem küld el senkit, mindenkit megvizsgál, mindenkit meghallgat, tanácsot is ad szívesen.
Megtapasztalta azt az érzést is, amit valószínűleg nagyon sok nyugdíjba vonult ember: „ha nyugdíjas vagy, nem törődnek veled”! Tudomásul veszi a körülötte elrohanó világot, viszont már nem hajlandó rohanni vele. Szereti a csendes, nyugalmas életet.
Végezetül, de nem utolsó sorban, azt üzeni a fiatalabb kollégáknak: legyenek naprakészek az új gyógyszerekkel, az új kutatási eredményekkel, módszerekkel és legyenek nagyon türelmesek a betegekhez!
Ha pedig visszatekintene, hogy megérte-e feláldozni a családot a munkáért, arra megint csak egyszerű volt az orvosnő válasza: ez nagyon személyfüggő, mert a családorvos állandó ügyeletben van. Bokor Zsuzsa életének mottója „a munka volt az élet”, és ha most választani kellene, akkor újra az orvosi pályát választaná.

B. J. R.