Wilhelm Júlia-Mária tanárnő: a nevelés legfontosabb alapelve a következetesség

Wilhelm Júlia-Mária legendás történelem szakos tanárnő, aki évekig tanárom és osztályfőnököm volt, akivel először jártam külföldön, akitől nagyon sokat tanultam, úgy a történelemről, mint emberségből. Most volt kisdiákként mentem el hozzá, hogy elbeszélgessek vele, iskoláról, családról, életről.

– Milyen gyerek volt?
– Azt mondják, hogy nagyon jó, csendes gyerek voltam és kicsit talán visszahúzódó. Nagyon szerettem olvasni és nagyon szerettem a kisebb gyerekekkel foglalkozni. Mint sok kislány én is tanító néniset, óvónőset játszottam a kicsikkel.

– Mi volt az álma, mi lesz önből felnőttként?
– Mint minden gyerek, én is sokféle dolgot szerettem volna. Mikor épp mi akartam lenni, nem volt egy biztos pont. Aztán V–VIII. osztályban elég hamar eldőlt, hogy a történelem lesz a választásom. Nagyon szerettem a történelmet tanulni és olvasni is. Rengeteg történelmi témájú regényt olvastam akkoriban és azután is.

– Hogyan alakultak következő évek?
– Az iskolák elvégzése után, szóba sem jöhetett más, csak a történelem szak. Remek tanáraim voltak, történelmi berkekben ismert nevek tanítottak bennünket: Jakó Zsigmond, Imreh István és sokan mások. Tanárainktól nem csak tudást, de emberi tartást is kaptunk. Eszünkbe se jutott volna, mint manapság sok helyen hallani, hogy valamelyiküket megvesztegessük, lefizessük. Az egyetemi évek alatt a tanáraink és a mi közös erényünk is a tudás és a becsületesség volt.Az egyetem elvégzése után kutatói egyetemi állásra javasoltak, amit több okból sem kaphattam meg. Egyetlen lehetőségként egy állás maradt a Székelyhídi Múzeumban, amit örömmel vállaltam el. Nagy reményekkel érkeztem Székelyhídra, azonban mikor ideértem és láttam, hogy itt nem lesz lehetőség kutatásra, fejlődésre, szinte mellbe vágott a valóság. Tanári állást vállaltam és három év után kinevezett tanári helyet kaptam.
– Székelyhídon nem csak munkára, hanem társra is talált…
– Miután idekerültem, hamarosan megismerkedtem a leendő férjemmel, akivel egy év után össze is házasodtunk és rövid időn belül megszületett a két gyerekünk. Pár nap múlva lesz a negyvenéves házassági évfordulónk, de úgy érzem, hogy végig megmaradt köztünk az a szeretet, tisztelet, ami elejétől fogva jellemezte a kapcsolatunkat.
Mi a kapcsolatunk kezdetén leültünk és megbeszéltük, hogy ketten nem tudunk kutatói munkát végezni, a tanári szakma és család mellett. A férjemnek több lehetősége adódott a kutatásra, nekem kevesebb, hiszen 1989 előtt csak speciális engedélyekkel folyhattak ásatások, így ezt az utat választottuk. A döntésem a mai napig sem bánom. Én tudatosan vállaltam azt, hogy családot akarok, és ezzel felvállaltam a háztartással járó teendők és a gyereknevelés nagy részét is, ezáltal támogatva a férjem munkáját. Ahogy a templomban megfogadtuk, jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, amire csodálatos visszaigazolás két szép gyerekünk és a három unokánk, akiket nagyon szeretünk, és akik nagyon szeretnek nálunk lenni.

– Hogyan emlékszik vissza a tanári pályájára?
– Nagyon szerettem tanítani és nem csak szerettem, de élveztem is, azt, amit csináltam. Tanárként soha egyetlen gyereket sem sértettem meg önérzetében, soha nem tettem különbséget, csak a tudás alapján, soha nem kiabáltam, nem ütöttem meg egyetlen gyereket sem. Sokan azt hitték, hogy majd a férjem gyenge utánzata leszek, de erre rácáfoltam. Sőt a gyerekek közt elterjedt a rémhírem is, hogy én milyen gonosz, rossz tanár vagyok, akitől rettegni kell. Nem tudom miért, soha nem voltam ilyen. Szerintem csak néhány kollégám ijesztgette velem a gyerekeket, hogy: „Várjatok csak, majd jön Wilhelm tanárnő!” és így alakult ki ez a mítosz.
Soha senkiből nem akartam történészt csinálni, de azt mindig elmondtam, hogy a történelem és az irodalom az általános műveltséghez tartoznak. Sokmindenre tanít a történelem, de sajnos úgy tűnik, hogy még mindig nem tanulunk eleget a régi korok hibáiból, és újra meg újra elkövetjük őket. Bár, mint említettem, nem voltak ilyen céljaim, de ha szétnézek az Érmelléken, s a távolabbi környéken, szinte mindenütt az én volt tanítványaim tanítják a történelmet, közülük többel is kollégák lettünk az évek során. Mi tagadás, ez bizony büszkeséggel tölt el, s azzal a tudattal, hogy érdemes volt a tanári pályát választani.

– Milyen korosztály állt önhöz a legközelebb?
– Soha nem volt kedvenc korosztályom. Az V–VIII. osztálynak ugyanúgy megvan a varázsa, mint a líceumnak. Minden gyerek más, más alappal, háttérrel érkezik, minden gyerek megérdemli a tiszteletet és a szeretetet.

– Melyik a tanítással eltelt évek legkedvesebb emléke?
– Nem tudok külön kiemelni egyet, nagyon sok szép élményem van. Volt diákjaimmal számos versenyen, kiránduláson, táborozáson vettem részt. Számos díjjal és emlékkel lettünk gazdagabbak. Többször vettünk részt különböző versenyeken, itthon és Magyarországon. Mindig igyekeztem olyan gyerekeket is vinni, akiknek nem sok lehetősége volt külföldre járni, lehet, hogy például életükben először utazhattak Budapestre. Minden alkalommal igyekeztem a kis csapatom programjába valamelyik nevezetesség megtekintését is becsempészni, hogy kicsit többel, gazdagabban térhessünk haza.

– Ön szerint melyek egy jó tanár ismérvei?
– Szerintem az első és legfontosabb tanári alapelv a tudás. Emellett nagyon fontos a következetesség, nem csak a gyerekekkel, hanem az embernek saját magával szemben is következetesnek kell, hogy lennie. Soha nem vártam el olyasmit a gyerekektől, amit saját magamtól nem. Nagyon fontos az is, hogy a gyerekeket is embernek kell tekinteni.
Sokan azt mondják, hogy a mai gyerekek másabbak, rosszabbak. Én egyáltalán nem érzem ezt. Nemrég vissza kellett menjek egy rövid időre tanítani, de ugyanúgy folytattam, ahogy annak idején abbahagytam. A gyerek, akkor is gyerek volt, ma is az: tiszteli a tudást, következetességet, ha emberszámba veszik.

– Milyen fontos tapasztalatot tudna a jelen tanárainak átadni?
– Az elmondottak mellett nagyon fontos az is, hogy a tanár figyelembe vegye a gyerekek életkori sajátosságait. Nem lehet egy ötödikest ugyanolyan kritériumok alapján tanítani, értékelni, mint egy végzős diákot.

– Milyen tanárként szülőnek, szülőként tanárnak lenni?
– Mi elég szigorúan és következetesen neveltük a gyerekeinket. Tanár szülőként talán egy kicsit még szigorúbban fogtuk őket. Magasak voltak az elvárásaink a gyerekeinkkel szemben, de nem magasabbak, mint amit saját magunktól elvártunk. Szülőként sokszor nehéz volt mindenre időt szakítani, az ember sok apró pillanatot elszalasztott, amit most nagyszülőként bepótolhat az unokákkal. Ahogy a gyerekeimmel, én az unokákkal is szigorú és következetes vagyok, ami nem jelenti azt, hogy ettől kevésbé szeretnek. Amikor nálunk vannak, mindig rengeteg idő jut beszélgetésre, mesélésre, játékra. Kevés dologra mondom nekik azt, hogy nem, de tudják, hogy amire azt mondtam, az nem marad holnap, holnapután és jövő héten is. Nagyobbik fiúunokám nagyon szeret vitatkozni, érvelni. Egyszer az anyja kérdezte is otthon tőle, hogy: „Mondd, mamával miért nem vitatkozol?” Erre ő azt felelte: „Hát mamával nem érdemes!”

– Van-e olyan szó, kifejezés, ami a legjobban jellemzi önt?
– Talán kettő is van: a következetesség és a kitartás, úgy a munkában, mint a magánéletben. A következetességem miatt talán kicsit tartottak tőlem, de a mai napig tisztelnek a diákjaim. Jóleső érzés kilépni az utcára, mert mindenhol a volt tanítványaimba botlom. Az pedig még jobban esik, amikor olyan tanítványommal futok öszsze, aki annak idején nem nagyon szeretett, de most felnőttként, hogy neki is gyerekei vannak, tisztelettel azt mondja: „Bárcsak több olyan tanár lenne most az iskolában, mint Wilhelm tanárnő volt!”


Írta: Ványa Blanka