Október 6-án becsülettel, méltó módon emlékezett a tizenhárom aradi vértanú tábornokra és gróf Batthyány Lajos miniszterelnökre, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjaira Székelyhíd magyarsága. A megemlékezés ünnepi istentisztelettel kezdődött a református templomban. Rákosi Jenő esperes Lukács evangéliumának az üldöztetés idejére szóló bíztató szavait hangsúlyozta, melyek így hangzanak: „de ez lesz nektek alkalom a tanuságtételre” (Lk 21,13). Bizonyságtevéssel ajkukon búcsúztak az élettől az aradi tizenhármak is, tanúságot téve az igazság és a hit mellett. Nem félelem volt bennük, hangzott a szószékről, hanem Krisztusról való tanúságtétel.

Október 6-án késő délután vette kezdetét a tizenhárom aradi vértanúra való megemlékezés a református templomban, Rákosi Jenő érmelléki esperes megható istentiszteletével. Ezt követően az egybegyűltek a templomkertben lévő kopjafához vonultak, ahol Fekete Katalin kultúrreferens köszöntötte a jelenlévőket. Béres Csaba polgármester beszédét követően a Búzavirág Népdalkör és a Székelyhídi Férfikórus énekei hangzottak el. A megemlékezés mécsesek gyújtásával, koszorúzással és a Himnusz eléneklésével ért véget.

Október 6-i megemlékezések Székelyhídon

Október 6-án az aradi vértanúk előtti főhajtásé volt a főszerep Székelyhídon. A megemlékezések sorát a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum tanulói nyitották, akik délután 2 órakor az iskola névadójának a tanintézmény előtt álló szobránál bemutatták a Wilhelm Júlia Mária, illetve Kormányos László történelemtanárok által megálmodott rövid előadásukat. Az ünneplőbe öltözött diákok felelevenítették a szabadságharc fontosabb eseményeit, s a tizenhárom tábornok szerepébe bújva ezek utolsó szavait is tolmácsolták a megjelenteknek. Ezt követően virágokat helyeztek el a szobornál, így tisztelegve a kivégzettek emléke előtt.

A Székelyhídi hírlap 1911. október 5-i vezércikke

Hatvankét esztendeje, hogy mártír halált haltak az aradi tizenhármak, hosszú idő és mégis úgy rémlik, mintha tegnap történt volna e gyászos esemény. Mert a magyar nem egyhamar felejti történetének legsötétebb, legfájdalmasabb pontjait. Az aradi vértanúk emlékezete épen, üdén élt bennünk, szívünkben megdönthetetlen oszlopot emeltünk a hősök hőseinek, szabadság-harcunk dicső félisteneinek. És bensőnk legmélyén ott lappang, ott pislákol és néha ott tüzel és lángol a gyűlölet, a düh zsarátnoka, hogy hatalmas lángelméinktől, csodás vitézségû hadvezéreinktől fosztottak meg bennünket.