A Székelyhídi hírlap 1911. október 5-i vezércikke

 

Hatvankét esztendeje, hogy mártír halált haltak az aradi tizenhármak, hosszú idő és mégis úgy rémlik, mintha tegnap történt volna e gyászos esemény. Mert a magyar nem egyhamar felejti történetének legsötétebb, legfájdalmasabb pontjait. Az aradi vértanúk emlékezete épen, üdén élt bennünk, szívünkben megdönthetetlen oszlopot emeltünk a hősök hőseinek, szabadság-harcunk dicső félisteneinek. És bensőnk legmélyén ott lappang, ott pislákol és néha ott tüzel és lángol a gyűlölet, a düh zsarátnoka, hogy hatalmas lángelméinktől, csodás vitézségû hadvezéreinktől fosztottak meg bennünket.

 

 

És ők, a nagyok, a dicsők, a hősök felemelt fejjel, bátran mentek a bitó alá és most sem rettegték a biztos és csúfos halált, mint száz meg száz elkeseredett ütközetben, ahol mindig a hadseregek élén voltak.

 

És bevégeztetett… ott sírt, jajveszékelt az egész nemzet a legdrágább, a legigazabb könnyek öntözték, a friss hantokat, a halhatatlan emlékû mártírok többé nem ébredtek fel, testük a rideg síré maradt. De feltámadt szellemük, a ragyogó, a glóriás fényt sugárzó. És a csüggedt, reményvesztett nemzet lassan-lassan magához tért, eszmélt, régi energiája, tettvágya, bátorsága visszaszállt és dolgozni kezdett. Bízott magában, hitt még megmaradt nagy fiaiban és remélt a jövőben.

A tizenhármak szelleme azonban ott élt a nemzet lelkében és bármint is fordult Magyarország sorsa, a haza hû fiai nem tudtak és nem tudnak felejteni.

Esztendőről-esztendőre nagyobbra nőnek szemünkben és évről-évre élénkebben rajzolódik le képzeletünkben, lelkünkben a gyászos nap emlékezete. Ápoljuk e szent nap emlékét bensőnkben, őrizzük meg az aradi vértanúk emlékezetét lelkületünkben, nemzedékről-nemzedékre, apáról fiúra szálljon a nagy hősök imádata, a sötét nap emlékének méltó és kegyeletes megünneplése, mert október 6-át ki irtani, kigyomlálni szívünkből, emlékezetünkből nem hagyjuk, nem engedjük, de nem is lehet.

 

 

Ünnepeljük meg csendesen, méltóan október 6-ának emlékezetét. Az egész ország, az egész nemzet egyöntetûen ünnepeljen, hogy lássa a világ, hogy lássa a sok ellenségünk, hogy Magyarország fiai a gyászban, a kegyeletadózásban egyek, a nagy gyásznapok a legnemesebb, a legmagasztosabb érzelmeket váltják ki belőlünk, nem affektáljuk, nem mímeljük a fájó, a marcangoló érzéseket, de férfiasan, fenségesen ünnepeljük a vértanúk halálának soha el nem felejthető évfordulóját.

Gyászolj, ünnepelj Magyarország, sirasd el te a nemzet legszentebb, legdrágább könnyeidet, emlékezzünk dicső kor csodás hőseiről, adózzunk a nagy mártírok halhatatlan emlékezetének.

 

 

Gyászolj nemzet, magyar nemzet, gyászolj ország, Magyarország. Sírj, zokogj te nép, omoljanak forró könynyeid! Dicsők, nagyok, szentek voltak a mártírjaink, büszkén, délcegen, némán mentek a bitó alá s utolsó leheletük, utolsó szavuk is a drága, imádott haza volt. Megmutatták, hogy a honért nemcsak élni, a honért meghalni is tudnak. Megmutatták, hogy nekik az első gondolatuk a haza.

Elporlottak a dicső, a csodás hősök, elenyésztek a félistenek, de nevük fennáll, lelkünkben élnek, szellemük közöttünk jár, buzdítva, lelkesítve a honszerelemre.

Forgassuk e nagy napon a történelem lapjait, olvassuk el malaszt gyanánt, gyógyírként dicső, tüneményes, fenséges cselekedeteiket, olvassuk el a hatalmas vezérek regébe illő, vitézi tetteit s nyerjünk enyhületet általuk, tanuljunk hazaszeretetet, tetterőt, bátorságot és halálmegvetést belőlük.

Büszkék lehetünk a múltunkra, arra a múltra, mely telve volt megannyi fájdalmas és szomorú, de annál csodásabb, annál istenibb eseményekkel, büszkék lehetünk arra a múltunkra, melyben megmutattuk, hogy élni tudunk, akarunk és fogunk, nem rettegve soha a számos ellenséget, elszántan szembeszállva velük.

A nagyoktól merítsünk igaz, hatalmas érzést, lelkesedést, álljunk szilárdan és rendíthetetlenül, jussunkért meg az életünket is adjuk oda, de gyávák, ijedősek, honárulók, ne legyünk soha.

 

 

A nagy évforduló alkalmából adózzunk illő kegyelettel az aradi vértanúk emlékezetének, rójuk le kegyeletünknek igaz adóját a nagyok szelleme előtt. Zarándokoljunk el szent sírjukhoz és ihlettessük meg lelkünket, szívünket csodás szellemüktől. De ha távol is volnánk szent sírjuktól, minden gondolatunk, minden érzésünk az övéké legyen, s révükön a hazáé, a nemzeté, azé a nemzeté, melynek oly hatalmas, csodás és szent fiai voltak.

Sírj, zokogj te nép, omoljanak forró könnyeid, de ezek nem annyira a fájdalom könnyei, mint inkább az öröm könnyei legyenek, hogy oly félistenei voltak nemzetünknek, mint a tizenhármak.

Isten áldása lebegjen emlékezetük felett! []