(Részlet Wilhelm Sándor készülő önéletrajzi könyvéből)
A Székelyfölddel kapcsolatos egyik élményem, amikor Cseke Péter meghívott, hogy tartsak előadást a Hargita megyei Homoródszentpálon 1985-ben megszervezett tudománynépszerűsítő tanácskozáson, mert ott halastavat is létesítettek, s a lakosság érdeklődik a halak iránt. A meghívottak közt mezőgazdasági szakemberek, irodalmárok, képzőművészek szerepeltek szép számban. Mondtam Péternek, hogy szívesen elmegyek, de egy feltétellel: halat nem eszem. Ez különben rég bevett szokás nálam, s ha valaki a miért után tudakozódik, tréfásan azt mondom, hogy az arachnológus sem eszi meg a pókot. Péter ünnepélyesen meg is ígérte, hogy teljesíti kívánságomat, mire én nyugodt szívvel végig vonatoztam egész Erdélyen, de nem bántam meg, többek közt azért, mert ott találkoztam először személyesen Kászoni Zoltánnal, a neves halászmérnökkel, akivel azután haláláig baráti kapcsolatot ápoltam. A szentpáliak kedvesen fogadtak, megnéztük a halastavat, több javaslattal éltünk ennek kihasználására, amelyeket a tó gondnoka, egy fiatal mérnöknő örömmel fogadott. A vetített képekkel kísért előadásban az őshonos hazai, valamint az utóbbi időben betelepített külhoni halfajokat mutattam be. Az elmondottakat főleg a gyerekek fogadták nagy érdeklődéssel, lelkesedéssel. Ezután került sor az ebédre. Az iskola tornatermében szépen megterített hosszú asztal várt a vendégekre, a bejáratnál pedig széles mosollyal az arcán ott állt az említett mérnöknő, aki sugárzó szemekkel bejelentette, hogy tudják meg a kedves vendégek, miszerint minden, amit itt feltálalnak, az ő halastavából került ki. Nagy üdvrivalgás a vendégek részéről, csak bennem sejlett fel a közelgő éhhalál szomorú képe. Az asztalon hatalmas tálakon majonézes ikrahegyek tornyosultak előételnek. Mondjuk azt, hogy ez még nem hal, adtam meg magamat a sorsnak, aztán megpróbáltam legyűrni az ikrás falatokat. Péter barátom közben bokros teendőit intézte, őt alig láttam az asztalnál. Mikor végre feltűnt, rögtön emlékeztettem az ígéretére, mire homlokára csapott és megint elrohant. Nem telt bele sok idő s egy szakácsnő nagy adag gőzölgő báránypörkölttel jelent meg az asztalomnál. Sajnos, én akkorára már torkig voltam az ikrával, s csak turkálni tudtam a finom ételben.
