Mindig meghökkent Szent János evangéliumának az a mondata, amely megjegyzi, hogy a tanítványok szembesülve az üres sírral, megértették, „hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.” (Jn 20,9) Mi ez a „kellett”? Mit értettek meg? Elsősorban megértették, hogy Jézus feltámadásának az ígérete benne van az ószövetségi, prófétai jövendölésekben. Péter apostol a pünkösdi beszédében már világosan hivatkozik erre, idézve a zsoltárt (ApCsel 2,25).

De megértették az apostolok Jézus feltámadásának a „szükségszerűségét” abban az értelemben is, hogy felismerték: Mesterük életműve így vált teljessé. Életáldozatát, engedelmességét elfogadta az Atya, feltámasztotta Őt a halálból, megdicsőítette, jobbjára ültette. Szent Pál apostol ezt a meggyőződést már úgy fogalmazza meg, hogy „ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek.” (1 Kor 15,14) Ha Jézus nem támad fel, akkor talán ma is sokan zarándokolnának a sírjához tisztelve őt, mint az emberiségnek egy nagy tanítóját, de nem lett volna keresztény egyház.
Emlegetnék őt, mint erkölcsi példaképet, aki kész volt meghalni elveiért, de halála nem jelentene garanciát arra, hogy érdemes áldozatot hozni. Talán a népe is rehabilitálta volna őt, és besorolta volna annyi üldözött prófétái közé, de nem lenne biztosíték arra, hogy Isten új szövetséget kötött az emberiséggel, ígéretet adva Jézus feltámasztásában az új teremtésről.

Az Úr Jézus feltámadása számunkra a „minden”. Egy új világlátásnak az alapja, amelyben az embernek a távlata a végtelenre nyílik. Létezésünk nem korlátozódik erre a küzdelmes és sokszor fájdalmas földi létre, hanem az Isten dicsőségében teljesedik be. Nem is tudom felfogni, hogy Jézus feltámadásának a hite nélkül hogy mernek egyesek, vagy akár más vallások is az ember halál utáni sorsáról bármit is mondani vagy remélni.
Az Úr Jézus feltámadása biztosíték számunkra, hogy minden másokért meghozott áldozatnak van értelme. Nem az élet balekjai azok, akik mernek és tudnak önzetlenül testvéreik javára élni, hanem Jézus útjának követői. Feltámadásában maga után hív minket, és biztosít arról, hogy ennek van értelme. Dsida Jenő versrészletével fejezem be:


„Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom: az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!”


Áldott Húsvétot kívánva:
Kuglis Gábor atya
római katolikus plébános