Bán Alpár lelkész reményekkel néz szolgálata elé

Bán Alpár nagykágyai református lelkész volt Kanapé rovatunk interjúalanya, aki otthon fogadta az Ér hangja stábját, hogy bemutatkozzon Székelyhíd és a hozzá tartozó öt település lakosai előtt, és kifejezze ittléte felett érzett örömét, és legjobb reményeit a jövőre nézve, amelynek elébe október elsejétől ezentúl a nagykágyai egyházközösséggel együtt lép.

– Amint azt már sikerült kideríteni, Székelyudvarhelyen született, és egy évig szolgált segédlelkészként Nagyszalontán. Hogyan jutott el a teológiáig?
– Kilencedik osztályos koromban református kollégiumba felvételiztem. Ezalatt az időszak alatt kapcsolódtam be egy ifjúsági bibliaórába, az angoltanárnőm hívott, hogyha van kedvem, akkor nézzem meg, milyen. Végül is az ott lévő emberek hite és Istennel való kapcsolata volt az, ami engem megfogott elsőre. Mert azelőtt én nem hittem Istenben, nem volt kérdésem sem Istennel kapcsolatban vagy Istenhez. Amikor találkoztam olyan emberekkel, akik a magánéletükben, hétköznapjaikban is istenfélő életet élnek, akkor fogott meg, ragadott meg engem is az Isten. Tizenegyedik osztályos lehettem, amikor elkezdtem gondolkodni azon, hogy a teológiára felvételizzek, de nem tudtam eldönteni. Ezért érettségi után külföldre mentem egy évet, keresztyén szervezetnél dolgoztam, és ez alkalmat adott, hogy meglássam, hogy szeretném-e ezt egy életen át csinálni. Németországban készültem a felvételire, de az első felvételim nem sikerült. Ekkor beiratkoztam a vallástanárképzőbe, és utána, másodjára sikerült a felvételi is, elkezdtem a teológiát.
– Járt Nepálban, igaz?
– Öt hónapot töltöttem Nepálban. Nehéz mesélni róla, mert minden kérdéssel kapcsolatban lenne egy történet, hiszen nagyon sok minden történt, nehéz lenne kiragadni egy-egy dolgot.
– Érthető. Mégis arra kérem, ossza meg velünk azt, hogy mit jelentett önnek ez az út? Milyen megerősítést talált benne?
– Jézus, mielőtt felment a mennybe, azt mondta a tanítványoknak: „Tegyetek tanítványokká minden népeket.” Ez a misszió. A külmisszióból is ki kell vennünk a részünket, nekem megadatott ez a lehetőség, és ezért nagyon hálás vagyok. De imádságban, adakozásban minden kereszténynek ki kell vennie a részét, a külmisszióban is. Nepálban kevés a keresztény, 1951-ig nem is volt szabad missziósoknak belépni az országba.
– Mit tart a legfontosabb vezérelvnek pásztori hivatásában?
– Ha kihívás van, akkor azt kell vállalni. Én nem szoktam megbánni dolgokat, amiket tudatosan elvállalok. Mert ha akkor úgy látom, hogy jó és abba az irányba kell menni, Isten abba az irányba vezet, akkor az jó.
– Milyen volt a megérkezés? Hogyan fogadták a kágyaiak, milyen érzéseket hagytak önben?
– Én nagy örömmel jöttem ide, és nagyon sok kedvességet kaptam máris. „A tiszteletes úr nagyon jól fogja érezni itt magát” – többen is ezzel fogadtak. Ennek nagyon örülök.
– Miképpen fog nekilátni lelkipásztori tevékenységének?
– Az első időszak ismerkedéssel fog telni, megismerem a gyülekezetet, hogy mi hogyan működik. Szeretnék minden korcsoporttal foglalkozni, minden területen.
– Üzenne valamit a híveknek?
– Köszönöm a befogadást, amivel eddig is találkoztam, és nagyon remélem, hogy a közös munkánk gyümölcsöző lesz az elkövetkezendő években. Az első nap, amikor itt aludtunk, én már azt éreztem, hogy ez az új otthonunk. Ez az otthon! Itt a helyem! Erről meg vagyok győződve.

Szamos Mariann és Péter Emese