a székelyhídi születésű rendező temetésén elhangzott gyászbeszéd

Tisztelt gyászoló család, rokonok, barátok, ismerősök, Szabó József Ódzsa tisztelői!

Szabó József – vagy ahogyan mindenki ismerte, Ódzsa – a XX. század magyar színháztörténetnek meghatározó és kitörölhetetlen alakja. Számos kezdeményezés, színháztörténeti pillanat és nagy rendezés köthető a nevéhez, a teljesség igénye nélkül: Szatmárnémetiben tagja volt a színházalapító csapatnak, Kolozsváron emlékezetes előadásokat rendezett, a nagyváradi színház pedig neki köszönheti felejthetetlenül nagy korszakát. Amikor áttelepült Magyarországra, akkor Győrben és Veszprémben is maradandó alkotások kerültek ki a kezei közül.

Abban az időszakban, amikor az erdélyi magyar színjátszás leginkább a drámai művek egyszerű színrevitelét, illusztrálását tartotta szem előtt, bátran el mert rugaszkodni a kánonoktól. Formabontó,  a színházat önálló művészetként felfogó előadásokat rendezve létrehozta a maga egyedi, költői színházát.

Munkamódszere során mindig az írott műből indult ki, saját elmondása szerint azt szolgálta, de előadásai sokkal többek voltak az írott mű megjelenítésénél: egy erős gondolatiság jegyében új, színházi-előadóművészeti élettel töltötte meg a szöveget és a szövegből kinyíló világokat. Rendezéseiben a szöveggel azonos fontosságúvá váltak a nem verbális rétegek: a látvány, az akusztikus közeg, és nem utolsósorban maga a játék, a játékosság, a különböző játéknyelvek is. Szabó József Ódzsa igazi színházi újító volt, és mint minden újítót, szenvedélyesen érdekelték a színház új lehetőségei és az új kifejezési formák. A ceaușescui elnyomás és asszimilációs törekvések közepette is bátran kiemelt figyelmet szentelt a magyar drámának. A nagy klasszikus Csongor és Tündét és Az ember tragédiáját éppúgy színre vitte, mint a kortárs erdélyi Bálint Tibor, Tabéry Géza vagy Páskándi Géza műveit.

Sajnos, Ódzsa előadásainak és rendezéseinek csak töredékéről maradt fenn mozgóképfelvétel… akik viszont látták őket vagy olvastak róluk, mégis emlékeznek rájuk. Sokszor mondják, hogy a színház bizonyos értelemben a mulandóság művészete, a remekműveket azonban megőrzi az utókor emlékezete, továbbmesélik, áthagyományozzák, nem felejtik el még évekig, sőt akár – mint esetében – évtizedekig. Szabó József Ódzsa színházára emlékszünk és emlékezni fogunk – a magyar kultúrkincs egyetemes értékei ezek a művek. Sőt: sok helyen hivatkozási alap is, tananyag, referenciapont!

Aztán élete úgy alakult, hogy a kommunista diktatúra által kényszerítve, a Szekuritáté állandó zaklatásai miatt kényszerült elhagyni a szülőföldjét – hűtlen viszont soha nem lett hozzá. Ahogyan később, élete utolsó szakaszában – már Írországba költözve – sem lett soha hűtlen magyarságához, ahogy a kultúrához, amelyből táplálkozott és amelynek oly sokat adott cserébe vissza.

Miközben búcsúzunk tőle, és majd minden alkalommal, amikor eszünkbe jut, vagy felidézzük emlékét… közben köszönettel tartozunk neki mindazért, amit gazdag pályája során létrehozott, amivel gazdagította kultúránkat, és ami által mindannyiunkat többé tett. Nyugodjon békében!

Dr. Ragány Misa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának főosztályvezetője


Írta: Ér hangja