„Este nyolckor születtem, fújt a szél.

Kassát szerettem és a verseket,

A nőket, a bort, a becsületet

S az értelmet, mely a szívhez beszél.

Mást nem szerettem. Minden más titok.

Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.”

(Márai Sándor, Ujjgyakorlat)

A magyar költészetet 1964 óta ünneplik világszerte április 11-én, József Attila születésének napján. A magyar költészet napja minden valaha élt és még ma is alkotó költőnk előtti tisztelgés, tettekben és szavakban megfogalmazott, dátumhoz kötött éljenzés – szervezett keretek között, programok, előadások, megemlékezések formájában megtartott „kötelező” ünnepnap. Egy a naptárban be sem jelölt ünnepek közül.

Tiszteletünket azonban, olvasó emberekként, a hétköznapokon is bármikor leróhatjuk eme jeles férfiak és nők emlékei előtt. Az ezen a napon közvetített és hozzánk eljutott ünnepi hangulatot közvetlenül és nap mint nap átélhetjük, minden egyes alkalommal, amikor kinyitunk egy verseskötetet.

Az idézett versszak szerzője, Márai Sándor, szintén április 11-én jött arra a világra. Az ő nevéhez ily módon legalább annyira kapcsolódhat ez az ünnep, mint a nála öt évvel fiatalabb költőéhez. Az élete nagy részét önként vállalt száműzetésben töltő író életművének fontos részét alkotja költészete, melyet azonban kevesek ismernek, de annál inkább elismernek.

A legszenvedélyesebb olvasó maga az író – ezt több nagy szerző tollából is hallhattuk már –, és ez a szenvedély gyakran a próza irányában nyilvánul meg erőteljesebben. A könyvvel járó ember több prózát olvas, mint lírát, mert a sok-sok betűvel telerótt oldalak hosszabb távú és nagyobb befektetést igényelnek, hiszen a forma és a terjedelem szempontjából nem egyenlő értékű kihívás e két műfaj, viszont ezen sajátságoktól függetlenül, egyáltalán nem biztos, hogy a prózában megírt művek mindig haladéktalanul többet adnak, mint rímekben megfogalmazott társaik.

Egy vers azonnal megragad bennünket, de az is lehet, hogy csak később jut el hozzánk, viszont, ha megtörténik a csoda, többé nem szabadulunk. Az iskolában áhítattal olvassák a verseket a diákok: adóznak a tanárnak, aki bevezeti őket a rejtelmekbe, és mindenekelőtt a neveknek, amik mögött titokzatos és távoli emberek állnak, és csak ritkán a versnek magának. Az idő múlásával, kitartó és rendszeres gyakorlással, az olvasmányélmények fokozatos gyarapodásával a verssorok a nevek fölé kerülnek, és már nem csak az értelmüket, hanem – ami ennél sokkal magasztosabb cél – a szívüket szólítja meg. „Az értelem, mely a szívhez beszél” – írta Márai. Ugyan ki ne akarná meghallani ezeket a szavakat?

Szamos Mariann