(Részlet dr. Wilhelm Sándor készülő önéletrajzi könyvéből)

Másodéven már nem voltak előírások a szobatársak megválasztását illetően, így természetesen négy magyar diákkal laktam egy szobában. Azért így is adódtak problémák, főleg amikor ketten közülük ugyanannak a leánykának próbáltak udvarolni. A vesztésre álló véletlenül tudott mandolinon játszani, egyfolytában az akkor divatos slágert pötyögtette: „Ne gondold azt, ne, hogy tied a világ…”, miközben a másiknak az arcáról könnyen leolvashattuk, hogy de bizony, pontosan azt gondolja. Ez utóbbi, a Misi, székely gyerek volt, akivel kapcsolatban sok emlékezetes kalandunk volt. Az egyik ilyen másodéves korunkban történt, amikor a szilveszteri buliról mentünk haza a diákotthonba. A Mikó-kerthez közeledve a klinikák vaskerítése mellett haladva, az alaposan elázott kollégánknak egyetlen remek mozdulattal sikerült úgy bedugnia a fejét a vasrácsok közé, hogy félórai kemény munkánkba került, amíg sikerült végre kiszabadítani úgy, hogy a fülei is a helyükön maradjanak. Ezalatt mögöttünk elhaladt egy, szintén valamilyen buliból hazatérő zenész, a hátán nagybőgővel.

Frissen szabadított barátunk, ahogy ezt meglátta, elkezdett szaladni a tag után, aki – bizonyára a zeneszerszámot féltve – szintén futni kezdett felfelé a lejtős úton, de nem volt esélye. Szaladtunk mi is, hogy elejét vegyük a bonyodalmaknak, s lelki szemeinkkel már láttuk, amint barátunk operettből tanult mozdulattal „beugrik a nagybőgőbe”, de nem ez történt. Ahogy elérte a kétségbeesetten menekülőt, megragadta a nagybőgő nyakát, letépte róla a rákötözött krepp-papír szalagot és elkezdte enni! Kihasználva a helyzetet, a bőgő tulajdonosa újra sebességbe kapcsolt, s gyorsan felszívódott a Mikó-kert épületei között.

Másik emlékezetes eset egy húsvéti locsolkodáshoz kapcsolódik. Ünnep másodnapján természetesen végiglátogattuk kolozsvári kolléganőinket, s hogy el ne hervadjanak, alaposan megöntöztük őket, ám hogy mi se hervadjunk el, arra nekik volt gondjuk. Barátunk esetén ez olyan jól sikerült, hogy támogatás nélkül aligha jutott volna fel a diákotthonba. Közrefogtuk hát Rab Janival, s nekiindultunk az egyetemi menza mellett húzódó irdatlan hosszú lépcsősornak. Igen ám, de a lépcső alján Misi barátunk megmakacsolta magát, s kijelentette, hogy egy lépést se tesz, ha nem énekelünk neki. Mit volt, mit tenni, rázendítettünk. Az igazsághoz tartozik, hogy egyikünknek se volt operaénekesi hangja, sőt… Pár taktus után abbahagytuk, de ő abban a pillanatban megállt. Mentünk hát felfelé nagy gajdolás közepette, amikor szembejött velünk egy volt középiskolai osztálytársam, aki állatorvostan-hallgató volt. Ő, látva a siralmas menetelést, megállt, s harsogó kacagás közepette megkérdezte: „Te Misi, hol rúgtak ezek így be?”