Öt éve hunyt el Nánási Zoltán legendás történelemtanár és helytörténész

Fél évtizede nincs már közöttünk Nánási Zoltán helytörténész, régész, tanár, közíró, városunk díszpolgára. A Reggeli újságban 2005-ben megjelent portré-összeállítás újraközlésével adózunk emlékének.

Nánási Zoltán tanár úr már túl van a hetvenen, de ez nála nem azt jelenti, hogy nyugdíjas éveit tétlenül tölti. Az immár városi rangra emelt nagyközség történeti múltját több mint 350 oldalon taglalva az utóbbi évtizedekben megjelent talán legátfogóbb monográfia szintén az elismert helytörténész-régész munkája. Jelenleg anekdotákat ír, megszakítás nélkül tanított Székelyhídon 1958-tól 1989-ig. Nem véletlen, hogy 2003-ban Székelyhíd város díszpolgári címmel tüntette ki. Otthonában életéről, munkájáról beszélgettünk.

Gyermekévek

A második világháborút megelőző évtizedben köztiszteletben álló családnak számított Nagyváradon a Nánási família. A négy gyerek közül a nagyobbacskák számára a várad-velencei Templom tér volt maga a paradicsom, a vársánc környékén igazi hősöknek képzelték magukat a fakardos vitézek. A katonavárosi mozi környékén élőket kiváltságosként kezelték a városperemi lurkók. A Nánási gyerekeket még inkább irigyelték, az övéké volt a mozival szemközti cukrászda, ahova filmvetítés után gyakran betértek a szerelmes párocskák, a magányos, szerelemre vágyó lányok is arrafelé enyelegtek egy-egy ingyensüti reményében. De a család legkisebb sarja, Zoltán minderről semmit sem tudott, az emlékek rostáján messzire hullt minden, a csipetnyi öntudatra ébredés rövid idejét töltötte e békés, biztonságot jelentő polgári családban, amit egyszerűen csak úgy hívunk, otthon. Aminek igazi értéke annak megszűnésével válik teljességgel nyilvánvalóvá. Még rövidnadrágba sem bújtatták Zoltánt, a mama, a papa szavak alig váltották fel a gyermeki gügyögést, amikor az édesapa meghalt. A legkisebb gyermek másfél éves volt ekkor. Amint ez történni szokott, a baj nem járt egyedül, az édesanya súlyosan megbetegedett, a gyerekek nevelése, az orvosi ellátás, a gyógyszerek sok pénzt felemésztettek. A család megélhetését jelentő cukrászdát is el kellett adni, menniük kellett. Az elszegényedés először a Vitéz utcába kergette a családot, majd onnan egyre kintebb a perifériára sodródtak az évek során. A nagyobb gyerekek elszegődtek inasnak, az édesanya piperecikkekkel házalva igyekezett némi pénzre szert tenni. Szegénységi listára kerültek, a városháza segélyt, élelmet és tűzifát utalt ki a nincsteleneknek. Akkoriban nemcsak hangoztatták, de működött is a szociális védőháló – jegyezte meg a múltbeli történéseket mesélve Nánási Zoltán tanár úr.

Árván és elhagyatottan

Alig múlt ötéves, amikor 1940-ben lelencházba vitték, mert édesanyja kórházba került. Szokás volt, hogy az árvaházi gyerekeket kiadták családokhoz, akik ruházat és fizetség fejében gondoskodtak nevelésükről. Így került az akkor még hátulgombolós Zoli bácsi, a székelyhídi nagyvecseri hegyen lakó Zádori családhoz. Fél esztendő múltán édesanyja hazakerült a kórházból, de bármennyire erős volt az anyai szeretet és ragaszkodás, a kiújuló betegséget nem tudta legyőzni. Ismét a lelenc következett, ahonnan a Magyarországhoz tartozó Kötegyánra került, a Gellény családhoz, sanyarú évek következtek. Az alig pár holddal rendelkező háromgyermekes nevelőcsaládnak nem volt túl sok, amit a tejbe aprítson, és nem is a szeretet hajtotta őket, mikor magukhoz vették a legénykét, sokkal inkább pénzforrásnak tekintették. Zoli bácsi, bár gyakran munkára fogták, a négy osztályt sikeresen elvégezte, mert esze az volt, hamar felfogta az ákombákomokat. De mint a többi gyerekben, a virgonckodás benne is megvolt, talán még egy kötőnyivel több is a kelleténél. Ha más csintalankodás nem jutott eszébe, a varródobozból elcsente a háziasszony féltett gombjait és elpiculázgatta a falusi gyerekekkel. A mesebeli mostoha hasonmása volt Gellényné – emlékezett vissza a tanár úr, semmilyen csintalankodást nem hagyott megtorlás nélkül, míg a családfő sokkal szelídebb volt nejénél, de az aszszonnyal szemben neki sem volt apelláta. Megesett egyszer, hogy a kis Zoltán felügyeletére bízott tehenek belementek a vetésbe, miközben ő társaival a közelben játszadozott. A dolog persze kitudódott, a verés nem volt elegendő büntetés, a háziasszony bezárta egy üres szobába, ott tartotta étlen-szomjan. Nagyon nekikeseredett, a sarokban szipogva odahaza jártak gondolatai, erősen hiányoztak a testvérei, az édesanyja simogatása, becézése, úgy érezte, egyetlen mosolyáért kimenne a világból. Odakint szakadt az eső, cikáztak a villámok, dörgött, de a honvágy oly erősen rátört, hogy mire feleszmélt, az ablakon keresztül már rég kimászott, és bőrig ázva egyre jobban zihálva rohant a vasútállomás irányába. Időközben a háziak észrevették eltűnését, és azonnal értesítették a csendőröket, akik a szerelvények között megbújt „szökevényt” hamar nyakon csípték. A hüppögő gyermek a csendőrfőnök barátságos szavain, bíztató mosolyán felbátorodva feltárta sanyarú sorsát, hogy mennyire vágyik már haza a családjához. A csendőr ráijesztett a nevelőszülőkre, hogy úgy bánjanak továbbra is rosszul vele, hogy az állam tulajdonával teszik azt, ami pedig büntetendő. Az incidenst követően a csendőr közbenjárására egy jómódú családhoz került, akiknek nem sokkal azelőtt veszett oda a fiuk a fronton. A mindig fekete ruhában járó nevelőanya elhalmozta szeretetével, igyekezett megtalálni benne meghalt fiát, azt tervezték, hogy örökbe fogadják. Itt jól ment a sora, naphosszat csak a hosszú szőrű kuvasszal hempergett, vagy a közeli tavon csónakázott. Lassan a háború a vége felé közeledett, a magyar és német csapatok egyre inkább hátrálni kényszerültek. ő erről mit sem sejtett, de az édesanyja már látta a fejleményeket, és félő volt, hogy anya és gyermeke a határ két oldalán reked. Egy napon édesanyja érte jött és viszontagságos körülmények között visszajutottak Nagyváradra. 1944 forró nyara volt akkor.

Székelyhídon, otthonra lelve

Beíratták az állami gimnáziumba, de néhány hét után tífuszos lett, egy egész hétig eszméletlenül feküdt. A lágert megjárt zsidó orvos, Bálint doktor küzdött az életéért, a szükséges gyógyszereket saját pénzén szerezte be, így mentve meg a lázban égő gyermek életét. Egy év kihagyással tovább folytatta tanulmányait, szakmát tanult, 1950-ben asztalosdiplomával a zsebében hordógyárba szegődött dolgozni. Látta a város peremén élők sanyarú sorsát, a csavargók, a naplopók, a zsebesek világát, ott élt közöttük. Más jövőt szeretett volna magának. Megtanulta, hogy az életben semmit nem adnak ingyen, szorgalmasan dolgozott munkahelyén, tudta csak önmagára számíthat. Majd továbbtanult, Kolozsvárra ment egyetemre, 1958-ban friss diplomás történelemtanárként került Székelyhídra.

A kötelező tananyag nem elégítette ki a hivatását megszállottként végző egykori Templom téri fiúcskát. Jó barátságba került Halász József tanító bácsival, aki 1957-ben elsőként alakított múzeumot Székelyhídon. Az idős kutakodó tanító gazdag információkkal látta el Nánásit, akit egyre inkább tűzbe hozott a vidék felszíne alatt megbúvó múlt feltárásának gondolata. Ehhez lelkes támogatókra talált a diákok körében, és megalakították a muzeológuskört. Járták a vidéket, osztályozták, értékelték a feltárt leleteket. Közben a múzeum vezetése a tanár úr öröke lett, egyre több értékes anyag került a gyűjteménybe. Tizennégy tudományos dolgozatot készített kutatásairól, amelyeket publikált is. Kérdésemre, hogy melyik volt az a lelet, amelyikre leginkább büszke, elmondta, hogy egy Érkörtvélyes környéki ásatás során a felszínre került egy kelta, cserépből készült, csizma alakú kultikus tárgy, amelyet egy urna mellett találtak. A csizma az akkori felfogás szerint az urnába helyezett személy hamvainak a túlvilág felé való továbbhaladását hivatott megkönnyíteni. A kelta csizmára a bukaresti régészek is felfigyeltek, sőt még egy angliai professzor is eljött megtekinteni a leletet. A hatvanas évek végén egy nemzetközi tudományos kelta kongresszusra is meghívták a székelyhídi tudós tanárt, de hát akkoriban szinte lehetetlen volt kijutni az országból.

Hetvenen túl is munkálkodva

1990-től az öt évvel későbbi nyugdíjazásáig Érmihályfalván tanárkodott, jelenleg is ott él. Az Érmellék fővárosába nem Székelyhíd iránti hűtlensége kergette, sokkal prózaibb oka volt elköltözésének: sógora, Máté Imre költő halála után ők örökölték a mihályfalvi családi házat. A nyughatatlan lélek ott sem bírta a tétlenséget, egy újabb kötettel rukkolt elő, amelyben az Érmellék utolsó polihisztorának, dr. Andrássy Ernőnek állított emléket. Zoli bácsinak sikerült megmentenie az Oláh Nándor által készített Andrássy-gipszszobrot, jelenleg is őrzi. Ottjártamkor elmondta, hogy Mihályfalva tavaly leköszönt polgármestere Tordai Imre megígérte, segítséget nyújt, hogy bronzba öntsék az Andrássy-szobrot. A jelenlegi polgármester, Kovács Zoltán még parlamenti képviselő korában megígérte, támogatja az ügyet, csak éppenséggel a végkifejlet várat magára – panaszolta a tanár úr (időközben elkészült a szobor – szerk. megj.).

Akit egy életre homlokon lehelt a belső nyugtalanság, amely szüntelen tenni akarásra késztet, így hetvenen túl sem pihenhet. Félszázados emlékek vizébe merített hálót cipel a felszínre, egy élet ficánkoló pillanatait. Miközben a tanár úr tollat ragad, a régi arcok felsejlenek, a mondatok, a gesztusok, egy kacaj röppen át a valóságon túlról. Anekdotákat ír mostanság székelyhídi eseményekről, ottani emberekről. Már közel félszázat megírt, még tucatnyi kavarog a mélyben, ahol valóság és képzelet teszi széppé az emlékezést, egy hosszú életpálya hozadékaként keresve az immár megfoghatatlant.

Reggeli újság, 2005. március 9.


Írta: D. Mészáros Elek